Lapszemle

Madárdaltól legyen hangos a tavaszi erdő!

A tavasz beköszöntével a madarak élete is megváltozik, a nálunk telelők elvonulnak, s helyükre fokozatosan érkeznek vissza a hazánkban költő fajok egyedei. Leghamarabb a seregély, bíbic, barázdabillegető érkezik, a sort pedig egyebek között a gyurgyalag, szalakóta, darázsölyv zárja.

Szitta Tamás, a Bükki Nemzeti Park nyugalmazott főtanácsosa hosszú évtizedek óta figyeli az erdő-mező állatait, napjainkban is részt vesz egyebek közt a ritka ragadozó madárfajok védelmében. Cserépfalui otthonában pedig nap mint nap tanulmányozza a kertjébe betérő tollas vendégeket a maga készítette lessátorból. Mi a teendő, hogy madárvilágunk tovább gazdagodjon? Hogyan védhetjük meg eleven örökségünket? Erről is beszél az elismert szakember.

MIHAMARABB PÁRT KERESNEK

A madarak megtelepedését, költési sikerét nagymértékben befolyásolja a vizes élőhelyek állapota, a megelőző időszak csapadékviszonyai. Az idei tél meglehetősen száraz volt. Ez elsősorban a pusztai fajok fészkelésének kedvez, míg a vízi madaraké feltehetőleg kevesebb lesz a sokéves átlagnál. Az erdeinkben költő madarak számát azonban kevésbé határozza meg az időjárás. Tavasszal a madárvonulás jóval gyorsabb, mint ősszel, az állatok ugyanis minél hamarabb szeretnének a költőhelyre érkezni, hogy mielőbb rátaláljanak életerős párjukra, és megfelelő saját territóriumra tegyenek szert.

A szalonkák hangjától is zajos ilyenkor az éjszakai magyar erdő, ám már nem sokáig, hiszen hamarosan továbbvándorolnak észak felé. Ugyancsak a természet ébredésére figyelmeztet a harkályok messzehangzó dobolása. Később pedig odújuk ácsolásától hangos a rengeteg. A harkályok száma nagymértékben befolyásolja más állatfajok megjelenését is, mivel sokuknak nyújtanak kiváló fészkelési lehetőséget az általuk kivájt odvak. Ezeket a fák doktorai ugyanis minden esztendőben elhagyják, hogy megszabaduljanak a rajtuk élősködő és ott feldúsult paraziták hadától. A Bükk-hegység erdeiben mind a hét Magyarországon fellelhető harkályfaj fészkel, így ott némi szerencsével a különösen ritka fehérhátú fakopáncsot, a hamvas küllőt vagy a fekete harkályt is megfigyelhetjük. A harkályok különböző nagyságú madarak, ennek megfelelően különböző méretű odút vájnak a fák törzsében, ami más és más állatnak adhat otthont. Például a legnagyobb testű hazai faj, a feketeharkály elhagyott üregeiben macskabagoly és kék galamb költhet, míg a kisebbekében cinegék, örvös légykapó, csuszka, rozsdafarkúak telepszenek meg. De kisemlősök, sőt rovarok is szaporodhatnak, telelhetnek bennük.

VISSZATÉRT A SÍKSÁGRA A TURUL

Ragadozó madaraink közül a leggyakrabban az egerészölyvvel találkozhatunk, amint jellegzetes hullámzó, parabolaszerű nászrepülését végzi. Ebben az időszakban a hivatásos madarászok, azaz az ornitológusok is gyakran járják a terepet, hiszen ekkor még viszonylag könnyen felfedezhető, hol fészkelnek a ritka fajok. A parlagi sas nemzetközi védelmében kiemelkedő szerepe van hazánknak, de más sasfajok, mint a réti-, a szirti-, valamint a békászó sas és a kígyászölyv fészkelőhelyeinek felkutatására ugyancsak hangsúlyt fektetnek, és a sólymokét is kiemelten kezelik. A hatvanas-hetvenes években, a különböző vegyszerek nagymértékű felhasználása miatt a kerecsensólyom (a mondabéli turulmadár) állománya vészesen, mintegy harminc párra fogyatkozott. A vándorsólyom pedig lényegében el is tűnt hazánkból. A kerecsen így elfoglalta a vándorsólymoknak az erdős hegységek sziklaormain található költőhelyeit, s a síkvidéken gyakorlatilag nem rakott fészket. A különösen veszélyes növényvédő szerek betiltásával és a hathatós madárvédelmi intézkedések foganatosításával aztán újra megindult az állománygyarapodás, melynek eredményeképp ma már mintegy százhatvan kerecsensólyompár fészkel Magyarországon. Sőt a vándorsólymok is megjelentek. Az utóbbiak állománya lassan gyarapszik, közel harminc pár költ nálunk. A két faj visszatért eredeti költőterületeire, így ma már az erdős hegyvidék újra a vándorsólyomé, míg a síkság a kerecsené.

Egy fotós, egy kép,
egy történet

Most induló sorozatunkban a természetből ellesett ritka pillanatokra szeretnénk ráirányítani a figyelmet. A képhez természetesen mindig tartozik egy fotós, a párosukat pedig gyakran egy izgalmas történet köti össze.

A sort a világ legrangosabb szakmai versenyein is sikerrel szereplő, komoly nemzetközi elismertséget kivívó természetfotósunkkal kezdjük.

A Kiskunsági Nemzeti Parkban található Csaj-tó ad otthont Közép-Európa legnagyobb gémtelepének. A tónál fészkelő madarak nagy része elvonul a téli hidegek elől, de mindig van pár egyed, amely dacolva a viszontagságokkal, egész évben ott marad. Tavaly januárban 2 hétig olyan hideg volt, hogy csak egy helyen tudtak a madarak halászni, ahol a két tó között átfolyó víz sosem fagy be. Hatalmas küzdelmek zajlottak, mert a lék kisebb volt annál, hogy minden madár halászhelyhez juthasson. A sirályok így arra álltak rá, hogy a gémek és kócsagok által kifogott halakat elrabolják. A fotó is egy ilyen pillanatot örökített meg. A szerencsés mozdulattal egyszerre kifogott két hal közül az egyik kicsúszik a kócsag csőréből, de mielőtt leesne a jégre, a sirály máris utána lendült.

Fotó: Máté Bence: Kócsag és sirály

(A fotósról bővebben a www.matebence.hu oldalon olvashatnak, a Láthatatlanul címmel megjelent könyve pedig legjobb alkotásait mutatja be, miközben bepillantást enged a fotózás kulisszatitkaiba is.)

CSALOGASSUK ŐKET A KERTBE!

A téli madáretetést a meleg beköszöntével fokozatosan hagyjuk abba. A nem nálunk költőktől ugyan búcsút kell vennünk, de fészekodúk kihelyezésével a könyezetünkbe vonzhatunk újabb szárnyas lakókat. Erőfeszítéseink akkor járnak igazán eredménynyel, ha dús lombkoronájú fákon és cserjéken bújhatnak meg a kertben. Itatót és porfürdőt is kínáljunk nekik, de mindenképpen a környék macskáitól védett helyen.

A TERMÉSZET TÖRVÉNYEI SZERINT

Az erdőgazdálkodás különösen befolyásolja az adott vidék állatainak faj- és egyedszámát. Amennyiben a gazdálkodás figyelembe veszi a természet törvényeit, a természet az ember helyett kezd el dolgozni, és az erdők önmaguktól megújulnak. Ehhez azonban az is szükséges, hogy a túlszaporodott vadállományt csökkentsük, s elősegítsük az erdeinkben ma még csak ritkán előforduló farkasok és hiúzok számának növekedését. Az egyensúly beálltáig azonban sajnos csak vadvédő kerítések felállításával, illetve a vadállomány állandó csökkentésével szavatolható az erdők természetes megújulása.

Az úgynevezett pro silva módszer alkalmazásával, illetve ennek természetvédelmi kiegészítésével az erdészek igen sokat tehetnek a biológiai sokféleség megőrzéséért. Ennek kiemelten fontos része az elhalt fák megőrzése, hiszen azokon, azokban sok-sok faj telepedhet meg.

Csak messziről szeressük!

Májusban jönnek világra a szarvasborjak, aztán júniusban a dámborjak meg az őzgidák. Amíg ezek az apróságok nem bízhatnak a fürge lábukban, és nem tudnak állandóan az anyjukkal tartani, az életbenmaradásukhoz a menekülés helyett a rejtőzködést választják. Abban bíznak, hogy foltos testük belevész a tarkaságba, amit a lombokon áttörő napsugarak rajzolnak az erdő avarjára. Olyan mélyen beleivódott az ösztöneikbe ez a rejtőzködő magatartás, hogy sok esetben még azt is eltűrnék, hogy megsimogassuk őket. De ne tegyük! Haza meg végképp ne vigyük őket. De közeli jelenlétünkkel se sodorjuk veszélybe a kis jószágokat, mert akkor a szarvastehén vagy az őzsuta nem mer visszamenni hozzájuk! Vonuljunk csendben vissza, hogy a kicsik mihamarabb újra az őket tejjel tápláló és a ragadozóktól megóvó anyjuk védelmében lehessenek!

 

A főként a fiatal telepített erdőkben kihelyezett odúkban leggyakrabban cinegék és légykapók találnak otthonra, hasznos rovarpusztító munkájukat a biológiai védekezés leghatékonyabb eszközének tekinthetjük. De előfordulhat, hogy nem madarak, hanem pelék (a mogyorós, az erdei, vagy a nagy pele) veszik birtokukba az odúkat.

A felelőtlenség ára

Sajnos Magyarországon reneszánszát éli a madármérgezés. Amíg néhány évtizeddel ezelőtt engedéllyel foszforszirupos és sztrichnines tojásokkal irtották a varjúféléket, a ragadozó madarakat és emlősöket, mert számuk csökkentése volt a cél, mára illegális mérgezések ritkítják a gyakori és a veszélyeztetett fajok állományát is.

Az elmúlt évtizedekben sikeresen betiltották a DDT-tartalmú szerek forgalmazását, melyektől az állatok meddővé váltak, illetve a tojások héja jelentősen elvékonyodott. Mostanában pedig újabb olyan rovar- és rágcsálóirtó, valamint talajfertőtlenítő szereket vontak ki a forgalomból, melyek ritka állatfajaink életét éppúgy veszélyeztették, mint a dúvadakét.

Az Európai Unióhoz csatlakozásunk óta több olyan módszert is betiltottak, melyekkel régebben eredményesen ritkították a rókákat és más „kártevőket”. A rókákat a veszettség elleni vakcinázást követően e betegség sem tizedeli. Napjainkban így soha nem látott mértékben szaporodtak el a ravaszdik, s a védelem alatt nem álló szarkák, szürke varjak száma is robbanásszerűen megnövekedett. Állományritkításuk halaszthatatlan, mert sok veszélyeztetett fajt is jelentősen gyérítenek. Ez azonban csak csapdázással, illetve kilövéssel végezhető, ami meglehetősen idő- és költségigényes. A lőszerek ugyanis igen drágák, miközben a rókabőr értéke elenyésző, az okos varjúfélék pedig már messziről megismerik a puskás embert, így igyekszenek lőtávolon kívülre menekülni. Egyes felelőtlen emberek így inkább a törvényt megsértve különféle mérgezett csalétkeket helyeznek ki dúvadirtás céljából. Az eredmény lehangoló, hiszen oly ritka fajok is elpusztulnak, mint a parlagi és a réti sas. A téma komolyságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ilyen ügyekkel a Nemzeti Nyomozóiroda is foglalkozik.

T. Zs.

CSÖNDET!

Vannak emberkerülő madárfajok, melyek a legkisebb zavarásra elhagyják fészküket, s akár az is előfordulhat, hogy mire visszatérnek, a tojások kihűlnek. Ne lepődjünk meg tehát, hogy tavasszal egyes túristaútvonalakat lezárva találunk, amelyek közelében madarak fészkelnek. Főként a nagyon éles látással megáldott ritka ragadozó madárfajok esetén kell ezt az óvintézkedést bevezetni, mert azok sokkal hamarabb észreveszik a feléjük közeledő embereket, mint mi őket. A kijelölt útvonalakról pedig sehol ne térjünk le.

A FEKETE FÉLÉNK,
A FEHÉR NEM

A magyar erdők egyik különösen szép fészkelő madara a feketególya, mely az idős rengetegek ritka lakója. Fészkét fehér rokonával ellentétben az emberi településektől távol rakja, s a zavarásokra olyannyira érzékeny, hogy könnyen el is hagyhatja tojásait, fiókáit. Ezért azokat az erdőrészeket, melyekben ilyen madarak fészkelnek, a költési időszakban gyakran lezárják.

Ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi években a magyar erdőkben fészkelő feketególyák több életerős fiókát neveltek fel, s a fészkelő párok száma is fokozatosan gyarapszik. Bárhol is lakunk az országban, bármerre is járjuk az erdőt-mezőt, ne feledjük, a lakóinak ilyenkor csendre és nyugalomra van szüksége. A természet tisztelete ebben az időszakban talán mindennél fontosabb.