Az „elkülönözés” ugyanakkor nem volt ismeretlen, mivel korábban – önkéntes megváltással – ilyen munkák sok helyen zajlottak. A jobbágyok és a földesurak tehát tudták, hogy például az erdők megosztásakor négy kérdést tisztázni. Az első a jobbágyok által az erdőkben tett irtások tulajdona. Ezt korábban az „úrbéresek” valamilyen (adózási) kedvezmény miatt vállalták, de erdőtől megfosztott föld használatát akár néhány év múlva is – a földesúr magának tarthatt a fenn. A kérdést végül úgy oldották meg, hogy amennyiben arról külön irtási, a földesúr és jobbágy közötti szerződés nem rendelkezik, az 1848. január 1-jén a jobbágyok használatában lévő irtáshelyek – a törvény erejénél fogva – a felszabadított jobbágyokat, a „volt úrbéreseket” illeti.
Kiszámították a faszükségletet
Szintén dönteni kellett a jobbágyok korábban élvezett tűzi- és épületfa faizási jogáról. Ami azt takarta, hogy a földesúri erdőkben a jobbágyi szolgáltatások fejében évről évre tűzi-, illetve esetenként épületfát osztott ak. Ennek mértékét az urbáriumok (jobbágyok földesuruk iránti kötelezett ségeit rögzítő írott vagy íratlan szabályrendszerek) tartalmazhatt ák. Az elkülönítési perek során a hatóságok arra törekedtek, hogy a volt úrbéresek háztartásuk ellátásához elegendő fához jussanak. Tehát minden egyes uradalomban kiszámított ák a felszabadítottak faszükségletét, ehhez meghatározták az erdőterületet, illetve az erdő fatermő képességét. Majd kimérték – rendszerint közösen, tehát nem portánként – az erdőt. Így a földesúr (a volt földesúr) és a volt úrbéresek erdeje földrajzilag is szétvált; egyik a másikéban nem végezhetett semmiféle fahasználatot. Mindaddig azonban, amíg a tényleges birtokba helyezés nem történt meg, mindkét fél fokozott ütemben használta az erdőt, főleg azt a részét, amelyről úgy vélte, hogy a másik félnek jut.
Legelővé alakították
A harmadik fontos dolog az erdők legfontosabb mellékhasználatának, a vadászati jognak a meghatározása volt. Mivel azt már 1836-ban (Erdélyben 1847-ben) kimondták, hogy a vadászat, a madarászat és a halászat joga mindenhol a földesurat illeti, ezt nem kellett megváltani. Hiába volt korábban robotkötelezett ség a vadászat, illetve az azon való részvétel, ezért a volt jobbágyok nem kaphatt ak semmit sem. Igaz, amikor a vadászati jogot 1872-ben a földtulajdonhoz kötött ék, a volt úrbéresek – mint föld(erdő)-tulajdonnal rendelkezők – szintén jogosultakká váltak.
Talán a legbonyolultabb gondot a makkoltatási és legeltetési jog megváltása jelentett e. A klasszikus feudalizmusban az erdők mellett a legelők is közös, földesúri és jobbágyi használatban voltak. Az urbáriumokban rendszerint rögzített ék, hogy a földesúr jobbágytelkenként mennyi (számos)állatot tűrt el a legelőjén, erdejében. Az elkülönítés során ezt vett ék alapul, de két nehézség is adódott . Az erdészetet közelebbről is érintő gond volt, hogy a már említett módon kiszámolt legelő sokszor kevésnek bizonyult. Így legelőt szakított ak ki az erdőből is, és megteremtett ék a „legelőilletőségű erdő” fogalmát. A volt jobbágyok aztán tett ek arról, hogy ahol legelőnek kell(ene) lenni, ott valóban az legyen; kivágták, irtott ák a fákat.
A közöst felosztották
Ugyancsak nehézséget okozott , hogy az elkülönítéskor a legelő és az erdő egyaránt a volt úrbéresek közös birtokába került, akik azonban nem azonos részarányban voltak tulajdonosok. Hiszen például az egésztelkes nagyobb területet mondhatott magáénak, mint a házhellyel rendelkező zsellér, aki szintén kapott az erdőből, legelőből. Ráadásul a föld után fi zetendő adó is a részarányok szerint oszlott meg. Sokan tehát úgy gondolták: ami az enyém, az valóban legyen az enyém. S a közösben lévő erdőt, legelőt kezdték felosztani, gyakran abból a célból, hogy ott például szántóföldi művelést honosítsanak meg.
A hosszú elkülönítési folyamat, továbbá az említett , a megkapott földek gyorsított felosztása óriási, egyes becslések szerint az 1848 utáni 30 évben összesen 1,3 millió hektárnyi erdő pusztulásához vezetett . Ezt sem az úrbéri eljárás során helyenként rögzített erdőfelosztási tilalmak, sem a régi, 1807. (Erdélyben 1811-1812.) évi erdőtörvény, sem az új, 1852. évi osztrák erdőtörvény nem tudta megakadályozni.
Majd csak az 1867-es osztrák‒magyar kiegyezéssel helyreálló alkotmányos berendezkedés, benne az erdészeti szervezet kiépítése mérsékelte és terelte ellenőrizhető mederbe.
