„Egészen pici korom óta erősen kötődöm a természethez. Gyerekként ‒ mesélte édesanyám ‒ nagyon sírós voltam, s amikor már nem tudták elviselni, kitettek a fák alá, s csak a szél által mozgatott levelek hallgatt attak el” ‒ emlékezett vissza, a ma már nyugdíjas szakember. Dunavecsei születésű, akinek életre szóló élményt nyújtottak a település határában fekvő Csabonyi erdőben tett barangolások. Erdész felmenői nem voltak, egy nemzedékkel később viszont már nyolc erdőmérnök is volt a családban.
Nagy nevek között
A nyughatatlan ifjú a szegedi erdészeti technikumba csak nehezen került be, s nem a 6-7-szeres túljelentkezés, hanem vallási világnézeti okok miatt. A tanulmányok megkezdése előtti évben ‒ amit kötelező gyakorlaton kellett tölteni ‒ Bugacra került, Horváth László kezei alá, aki nem csak szívesen foglalkozott a fiatalokkal, de minden szakmai újdonságra nyitott volt. Ott tanult meg buszolával ‒ földmérő eszközzel ‒ bánni, elsajátított a a talajszelvények értékelését, elleste az egyszerűbb talajvizsgálatokat.
Nagyon korán megismerte a jellegzetes homoki növényeket, így a technikumba jó alapokkal indult, hamar befogadták a tanárok, a szakmai oktatók. Csupa „nagy nevek” kezei között cseperedett fel. Miután kitűnővel végzett , előfelvételis lett a soproni egyetem erdőmérnök karán, így újabb egy éven keresztül beosztott erdészként dolgozott a Kiskunsági Erdőgazdaság Kerekegyházi Erdészeténél, Kunpeszéren. „Gyönyörű hely Bács-Kiskun és Pest megye határán, amely ma a Kiskunsági Nemzeti Park ökológiailag legértékesebb területe” ‒ mesélte, de azt is bevallott a, hogy korántsem luxus körülmények között töltött e napjait. Tatárszentgyörgytől hat, Kunpeszértől öt kilométerre, olyan erdészházban élt egyedül, ahol víz az udvaron volt, villany nélkül.
A feladat fogta meg
Az akkori vezérigazgató ‒ Csontos Gyula ‒ bátran maga köré gyűjtött e a bár szakmailag kiváló, ám ’56 után valamiként „priuszossá” vált mérnököket. Kiváló szellemi bázis kovácsolódott . A korábban alig jegyzett gazdaságot felvirágoztatt ák. „Végzett erdőmérnökként ebben a környezetben szívtam magamba a gyakorlati ismereteket, kiváló példaképeim voltak. Azt soha nem tagadtam, hogy gyönyörű a Bükk-fennsík, a Magas-Bakony, de tudtam, nekem az Alföldön a helyem” ‒ hangsúlyozta a szakember, aki 1957-től 2004 végéig ‒ nyugdíjba vonulásáig ‒ végig területen dolgozott . Bár feleséget Sopronból, a Lővérekből hozott , szíve mindig a pusztához kötött e. A dél-alföldön nagyon sok gyönyörű tájegység van ‒ az árterektől a szikvidékig, a homokháton keresztül a reliktum erdőfoltokig ‒, csak rá kell érezni a szépségükre. Emellett a feladat fogta meg. Azt tudni kell ‒ magyarázta ‒, hogy a Duna‒Tisza közén található erdők ma nem ott állnak, mint valaha a természetes tájban. Azokat a történelmi időkben kiirtott a az ember, s helyükön ma mezőgazdasági területeket találunk. Az alföldi erdészek maguknak „csináltak” munkahelyet.
A közös munka eredményei
Gőbölös Antal az egyetem után jó tíz évig az erdőgazdaságnál erdőműveléssel, -telepítéssel, -felújítással, gépesítéssel és technológiai fejlesztéssel foglalkozott . A térségben a közjóléti erdőgazdálkodást a közreműködésével kezdték el. A 70-es évek végén az erdészeti hatóságot átszervezték, s ekkor felkérték a Bács-Kiskun, Békés, Csongrád megyék kecskeméti központú Erdőfelügyelőségének a vezetésére, majd 1996-ban hozzájuk került az erdőtervezés is. Eleinte furcsa volt átülni a hatósági oldalra, de a „tő mellől” jőve sokkal könynyebben lehetett megoldani a kitűzött célokat. Keresték a munkát, felkaroltak feladatokat. Az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékparkban az Erdők temploma, az Erdő-ember múzeum együtt es, vagy a bugaci Alföld-fásítási múzeum, később a Kecskeméti Arborétum, az erdei iskolák mind e közös munkának az eredményei. „Nem csak az én érdemem, a sikerhez megfelelő partnerek, szakemberek kellett ek” ‒ hangsúlyozta Gőbölös Antal, akiről az is kiderült, több mint harminc olyan hely van a térségben, ami valamilyen módon a nevéhez köthető. Nem meglepő, hogy ma is a Kiskunsági Nemzeti Park tanácsának tagja, nem szakadt el a szakmától.
