„Magamat falusi építésznek szoktam jellemezni. Igazán a kisvárosi, falusi közegben érzem jól magam, azt átlátom, abban tudok alkotni”‒ mutatkozott be Turi Attila építész, amikor „ műfaji besorolásáról” kérdeztem. Pályaválasztásakor azt mondták a szülők, hogy nem kellene „éhenhaló” művésznek mennie, válassza inkább az építészetet. Abban van egy kis technika, egy kis rajzolás, a kett ő között pedig az épülett ervezés.
Közösséget formal
Turi Attila pályája jelentősen összefonódik tanítójának, Makovecz Imrének személyével és munkásságával, aki ugyanígy lett építész. A mester mondása szerint, ha egyszer megfogtad az isten lábát, el ne ereszd. Amikor valamilyen képességre, hangulatra ráérez az ember, azt kell végigkísérni, abba kell mélyre ásni. Eleve gyanúsak azok az építészek ‒ véli ‒, akik minden stílusban tudnak tervezni, hiszen arra csak nagyon kevesek képesek.
„A ház jó ürügy a közösség építéséhez” ‒ magyarázta a szakember. Nagyszerű példa erre találkozásunk helyszíne, a budakalászi Faluház. Elődjét, az 1946-ben, a tűzoltótömlőket gyártó üzem munkásai által épített munkásegyleti ott hont a lendület hozta létre, az a fajta munkásösszetartás, amire Turi Attila a legmelegebb érzelmekkel tekint. Mire a 90-es évek elején megkapta a feladatot, már nagyon siralmas állapotban volt. Az épületet hagyományosan téglából készítették, s úgy érezte, e gondolatsor mentén folytatja a tervezést. Annyi változtatást megengedve, hogy befordította a téglafalat.
Az építészt mindig zavarta, hogy bár megsiratjuk elődeinket, de apáink házát lelkiismeret-furdalás nélkül elbontjuk, s építünk helyett e valami teljesen mást. Ezeknek az elbontott házaknak a darabjai ott hevertek a budakalászi udvarokban is. Úgy döntöttek, összegyűjtik ezeket, s ma mindenki büszkén mutatja saját kis tégláját a Faluház falában.
Illeszkedjen a tájba
Meg kell látni a gesztusokat a tájban, hangsúlyozta a szakember, ezek pedig nagyon egyszerűek, mert a tájat alakító erőket érzékelni lehet. Az alföldi vidékre éppen ezért igyekszik kicsit terülő, elnyújtott jellegű, hosszú, végtelen magyar házat tervezni.
A hegyvidékek tömör épületei pedig egy másik ‒ zárkózottabb, szilajabb ‒ világot tükröznek. De ott van a Balaton-felvidék a maga sajátos ízével, amely valahol a hegyvidék és a mediterráneum között áll.
„Tervezés előtt körbetekintek, s lesem, milyen tájformáló erők hatottak, hogyan telepszenek meg a növények, amelyek sokkal idősebbek, mint én vagyok, és sokkal tovább fent maradnak, mint az épületeim”, mondta. Ilyen szemlélett el kellene kihasítani az építésznek egy darabot a világból, s ha ez sikerül, akkor kötelessége, hogy méltó párt alkosson neki. „Még akkor is, ha Isten munkáját nem tudom utolérni, de remélem, van kellő humorérzéke, vidámsággal nézi a kis hangyaszorgalmamat” ‒ hunyorított Turi Attila.
Nem mindegy, mit használunk
Turi Attila munkáiban ‒ amennyire lehet ‒ mellőzi az idegen anyagokat. Bár nem akarja túlhangsúlyozni, az is lényeges, hogy mit veszünk ki a természetből és oda mit adunk vissza. A legkevesebb kockázata a természetes anyagoknak van. Azt pontosan tudjuk, hogy amikor majd az 1800-as évek végén épült pesti bérházakat lebontják, az anyagok legalább 80 százaléka újra felhasználható. Remek csapos gerendákat rejtenek ‒ amiért sorban állnak az asztalosok ‒, olyan kisméretű téglákat, amelyekre ráütve csengenek. A mai házakból visszanyerhető és hasznosítható anyagok aránya viszont szinte a nullával egyenlő. Legfeljebb bedarálva az útalapban használhatók fel. Micsoda nagy munkát hagyunk a gyermekeinkre? ‒ legyintett a szakember. Több energiába telik majd megsemmisíteni, mint amennyit az építésekor tettünk bele.
