Lapszemle

Ha a vad a gyümölcsökkel frigyre lép

„A vadászatot egyáltalán nem a lövés tudománya, nem a gyilkolás és nem az étel, a bőr s a trófea jelenti, hanem mindez együtt, és még sok-sok minden, ami túl van ezeken. Ősi örökség ez, amit egyik ember örököl, a másik nem. Ősi harc ez a család táplálékának megszerzésére, kutatási vágy, megfigyelés, tudásszomj, kalandkeresés, gyűjtési szenvedély, erdők, mezők, nádasok szeretete” – írta Fekete István, majd’ száz évvel ezelőtt, s ha lehet, ma még igazabbak sorai.

Az erdő ilyentájt csudára más arcát mutatja, mint amikor súlyos lombok borítanak sátrat a túrázók fölé. A tavaszra készülődő erdőben lélegeznek, suttognak a fák, körülölelnek szeretetükkel, mert jól tudják, aki ott jár, szintúgy érez irántuk. A belőlük áradó nyugalom átragad a néma erdőjáróra, s felébred a gondolat: ide kellett volna születni, jó barátaink közé, gyertyánnak vagy büszke fenyőnek…

Ha szerencsénk van, még bakancsunk alatt ropog a fagyos hó, vagy zúzmara telepedik sapkánkra. Élvezzük, amikor szél se rezzen, levelek sem zörögnek, a száraz fűszálak hótakaró alatt pihennek, visszhangozza lépteinket az erdő. Vigyünk magunkkal elegendő meleg italt, és valami jó kis „sütnivalót” is! Aki pedig jó vadászszerencsében részesült, annak ízletes vad-fogásokat kínálunk. Az erdő adta fűszerekből készített egyveleg adja meg a vadétel savát-borsát: legyen benne boróka, kakukkfű, lestyán mindenképpen! S a vadhoz aztán mindenképpen erdei kincsek kívánkoznak, a legkedvesebb talán a csipkebokor terméséből, a mifelénk hecsedlinek szólított csipkebogyóból, természetesen házilag főzött lekvár.

Lapszemle

Ha a vad a gyümölcsökkel frigyre lép

„A vadászatot egyáltalán nem a lövés tudománya, nem a gyilkolás és nem az étel, a bőr s a trófea jelenti, hanem mindez együtt, és még sok-sok minden, ami túl van ezeken. Ősi örökség ez, amit egyik ember örököl, a másik nem. Ősi harc ez a család táplálékának megszerzésére, kutatási vágy, megfigyelés, tudásszomj, kalandkeresés, gyűjtési szenvedély, erdők, mezők, nádasok szeretete” – írta Fekete István, majd’ száz évvel ezelőtt, s ha lehet, ma még igazabbak sorai.

Az erdő ilyentájt csudára más arcát mutatja, mint amikor súlyos lombok borítanak sátrat a túrázók fölé. A tavaszra készülődő erdőben lélegeznek, suttognak a fák, körülölelnek szeretetükkel, mert jól tudják, aki ott jár, szintúgy érez irántuk. A belőlük áradó nyugalom átragad a néma erdőjáróra, s felébred a gondolat: ide kellett volna születni, jó barátaink közé, gyertyánnak vagy büszke fenyőnek…

Ha szerencsénk van, még bakancsunk alatt ropog a fagyos hó, vagy zúzmara telepedik sapkánkra. Élvezzük, amikor szél se rezzen, levelek sem zörögnek, a száraz fűszálak hótakaró alatt pihennek, visszhangozza lépteinket az erdő. Vigyünk magunkkal elegendő meleg italt, és valami jó kis „sütnivalót” is! Aki pedig jó vadászszerencsében részesült, annak ízletes vad-fogásokat kínálunk. Az erdő adta fűszerekből készített egyveleg adja meg a vadétel savát-borsát: legyen benne boróka, kakukkfű, lestyán mindenképpen! S a vadhoz aztán mindenképpen erdei kincsek kívánkoznak, a legkedvesebb talán a csipkebokor terméséből, a mifelénk hecsedlinek szólított csipkebogyóból, természetesen házilag főzött lekvár.