Az is előfordul, hogy a sikeres vadászat érdekében etetnek, a folyamatos takarmány- kihelyezéssel az úgynevezett szórók környékére szoktatják a vadat, és így azok könnyebben kerülhetnek puskavégre. Ez a módszer a legalkalmasabb a selejtezésre, hiszen ekkor nyugodt körülmények között kiválaszthatók a gyengébb fejlettségű egyedek. Vadetetés nemcsak a szabadban, hanem zárt térben is történhet. Az utóbbi, úgynevezett intenzív vadgazdálkodás esetében az állatok – többségében a vaddisznók – kerítéssel körbehatárolt területen élnek, s emiatt napi rendszerességgel etetik őket. A vadaskertekben a vadásztatás a fő cél, ezért azokban jóval nagyobb számban tartják a vadat, mint a szabad erdőterületeken. Az ennél kisebb vadasparkokban pedig a nagyközönség számára mutatják be az erdei állatokat, így ezek az erdő közjóléti szerepét szolgálják.
LUCERNA, KUKORICA, TAKARMÁNYRÉPA
A gazdálkodóknak az időjáráshoz, a csapadékhoz és az éhes vadfajokhoz igazodva kell különféle takarmányokat kihelyezniük az etetőkbe. Szálas takarmányból a bálázott lucernát, szemesből a szárított kukoricát, a lédúsból pedig a takarmányrépát használják a leggyakrabban. Fontos, hogy ne csak megfelelő mennyiségű tápanyagot, hanem elegendő folyadékot is kapjanak az állatok, aszályos időkben ezért van kiemelt jelentősége a lédús takarmánynak. Az ásványi anyagokat is folyamatosan pótolni kell az etetőknél, ezért helyeznek ki az erdészek nyalósót is.
A LEGNAGYOBB KINCS A MAKK
Magyarország domb- és hegyvidékein a nagyvad természetes tápláléka az őshonos fák termése és egyéb növényi részei (télinyári hajtás, lombozat, kéreg). A bükk és a tölgy makkja különösen magas keményítőtartalma miatt értékes eleség. Emellett jelentős mennyiségu erdei vadgyümölcsöt is esznek, sőt a vaddisznó szívesen elropogtatja a gyertyán kemény magját is. Mivel a tölgy és a bükk termésmennyisége évről évre számottevően ingadozik, szűk esztendőkben bizony a vadállatok igencsak éheznének, ha az ember nem táplálná őket termesztett takarmánnyal. De az is fontos szempont, hogy az őshonos fafajok termésének elsősorban az erdők megújulását kell szolgálnia, hiszen a vad által elfogyasztott magból már nem nő csemete.
|
Az aprókra is gondolnak Télvíz idején a síkvidéki vadgazdáknak is van tennivalója, hiszen az ott élo apróvad takarmányozásáról szintén gondoskodni kell. A többnyire a szántók szélén, az utak menti fasorokba, kisebb erdokbe, bozótosokba épített fedett vadetetokbe szemes (búza, kukorica) és szálas takarmányt (széna) juttatnak ki a nyulaknak és a fácánoknak. Tudta-e? A domb- és hegyvidék oshonos fo fafajai (tölgyek, bükk) még viszonylag mostoha termohelyi viszonyok között is képesek emberi beavatkozás nélkül megújulni. A természetes magszóródásból kialakult fiatal csemeték tömegét nevezzük újulatnak. |
Mivel az állami erdogazdaságokban az erdő- és vadgazda általában ugyanaz a személy, nevezetesen az erdész, folyamatosan figyelemmel tudja kísérni a terület vadeltartó képességét. A fák, az erdő érdekei elsődlegesek a vadgazdálkodással szemben. Az erdész jó munkáját dicséri, a harmóniát bizonyítja, ha annyi újulat képződik, amennyi hosszú távon elegendő a természetközeli erdőtársulások fennmaradásához.
MEGTALÁLNI AZ EGYENSÚLYT
A természetes tápláléknál jobbat a leggondosabb szakember sem nyújthat a vadnak, az erdő megújulását is veszélyeztetheti azonban, ha túlzottan elszaporodnak az erdei állatok. A növényevő fajok – különösen a csúcshajtások lerágásával – nagyon komoly kárt okozhatnak a fél-, másfélméteres fiatal erdőkben. S kora tavasszal a disznó is ráfanyalodik az ültetett csemeték gyökfőjére. Ezért egészen a fák 2,5-3 méteres nagyságáig, azaz míg „a vad szája alól ki nem nonek”, a területet gyakran kerítéssel veszik körül. Ez viszont nemcsak igen sok pénzt emészt föl, hanem közjóléti szempontból is aggályos, hiszen senki sem szeret kerítések között túrázni. Emiatt az erdész-vadgazda legfontosabb feladata, hogy az erdőt járva, a vadállomány és a vad okozta kár figyelemmel követésével megtalálja a helyes arányt az állatok száma és az óvandó újulat között.
