A busójárás a paraszti kultúra szerves részét alkotta a vidéken. A maszkokat már hónapokkal a farsang előtt készíteni kezdték, hogy azok kényelmesek és egyben hatásosak legyenek. A szépen faragott álarc nagy fontossággal bír, mivel a busó, azaz az álarc viselője különleges előjogokat élvez, olyanokat, melyeket a mindennapokban nem birtokolhat. A három nap alatt teljes szabadságot, törvényen kívüliséget élvez, szó szerint mindent szabad neki. Viselkedhet úgy, mint a város elöljárója, de akár a falusi bolond szerepét is eljátszhatja. A feljegyzések szerint az 1800-as években igencsak szabados, vad, zabolátlan ünneppé fajult a busójárás, melyet a hatóságoknak rendszabályozniuk kellett.

Főként fűzfamaszkok mögött

A fűzfa mindig is olcsó fafajnak számított , ráadásul igen könynyű, ami szintén nem utolsó szempont, hiszen viselője a busójárás három napja alatt egyszer sem mutathatt a meg az arcát. De a készítők azért is ragaszkodtak hozzá sok-sok emberöltőn keresztül, mert fája rendkívül rövid rostokkal, szálakkal rendelkezik, bármely irányból megmunkálható, és a vágásnyom felülete is szép egyöntetű. Nagy előnye még, hogy a paraszti gazdaságok eszközeivel, így kezdetleges szekercékkel, kovácsoltvas vésőkkel, bicskákkal egyaránt könnyen megmunkálható.

Színezésére a kezdetleges bútordíszítéshez hasonlóan növényi eredetű, illetve porfestéket használtak, s csak a legritkább esetben alkalmaztak állatvért. Ez utóbbit azért sem kedvelték, mert hamar elszíneződik, lepereg.

Amellett , hogy igen jó alapanyag, a fűzfa rendkívül gyorsan romlik, korhad, hamar az enyészeté lesz. Ezzel magyarázható, hogy a régebbi korok álarcai nem maradtak fenn. Napjainkban, amikor a busóálarc felértékelődött , egyes faragók már más fafajokkal is próbálkoznak: készülnek maszkok hársból, nyárból, sőt még platánból is. A hagyományőrzés szempontjából azonban fontos, hogy kizárólag őshonos fákat, de leginkább fűzt használjanak.

A nyereségszemléletű erdőgazdálkodás sajnos nem kedvezett a hagyományőrzésnek, így Mohács környékén is megritkultak a füzesek. Az utóbbi időben tapasztalható szemléletbeli változásnak köszönhetően azonban a következő évtizedekben is elegendő ősi alapanyag áll majd a busóálarc-készítők rendelkezésére.

Az emberek lelkét tükrözi

A maszkfaragás a paraszti időkben sohasem a mesteremberek dolga volt: mindenki kifaragta magának a saját álarcát. Az emberek a saját lelküket öntött ék a maszkba, miközben a fa tovább fokozta alkotókedvüket. A legszebb alkotások a fák hitvány részei köré „épített ” emberi karakterekből születt ek.

A fűzfa már a kitermeléskor rendkívül sérülékeny: ha nem távolítják el időben a kérgét, ha sokáig tárolják rönkben, nagyon sok állati és növényi kártevő jellegzetes nyoma marad rajta. Egy kezdő álarckészítőnek ezek nehézséget okoznak, viszont Englert Antalt, a népművészet mohácsi mesterét nagyon erősen ösztönzik. Maszkfaragás közben a lelki folyamatok változása nyomán a fa is minőségi átalakuláson megy keresztül. A pudvás, elszennyeződött , göcsörtös, élett elen anyagból az alkotó félelmeivel, vágyaival, érzéseivel töltött groteszk emberarc ölt alakot. E folyamat tanítása ezért különösen nehéz. A „tudomány” azonban apáról fi úra szállhat, így van ez az Englert családban is.

Szellemi örökségünk része

Értékes maszkot, értékes tárgyakat csak hiteles emberek készíthetnek. Az anyagismereten kívül a maszkfaragó számára elsődleges feladat annak a közösségnek és kultúrának alapos ismerete, melynek üzenni szeretne. A mohácsi szokást az UNESCO 2009- től a világ szellemi örökségének részévé nyilvánított a. A helyi fafaragóknak tehát nagy felelőssége, hogy a tárgyak mögött rejlő kultúrát is megismertessék.

Minden népcsoport számára ismert az az ősi érzés, hogy az ember önmagában sebezhető, gyarló, gyenge lény, de a közösség, az egymásba vetett hit, az emberi kapcsolatok képesek túlsegíteni bármely nehézségen. Englert Antal is ebben hisz, és egyetlen feladatának, küldetésének tudásának továbbadását tartja. Tagja egy nemzetközi maszkfaragó csoportnak is, az Alpok Maszkfaragóinak, ahol ugyanilyen gondolkodású emberek találkoznak. Farsangkor az élet örök körforgását és a biztos jövőbe vetett hitet ünneplik, élik meg az emberek egész Európában, s a folyók mentén elsősorban fűzfamaszkokba, míg a hegyekben különleges fenyőálarcokba rejtik mindennapi arcukat a mulatságok idején.

A busójárás a paraszti kultúra szerves részét alkotta a vidéken. A maszkokat már hónapokkal a farsang előtt készíteni kezdték, hogy azok kényelmesek és egyben hatásosak legyenek. A szépen faragott álarc nagy fontossággal bír, mivel a busó, azaz az álarc viselője különleges előjogokat élvez, olyanokat, melyeket a mindennapokban nem birtokolhat. A három nap alatt teljes szabadságot, törvényen kívüliséget élvez, szó szerint mindent szabad neki. Viselkedhet úgy, mint a város elöljárója, de akár a falusi bolond szerepét is eljátszhatja. A feljegyzések szerint az 1800-as években igencsak szabados, vad, zabolátlan ünneppé fajult a busójárás, melyet a hatóságoknak rendszabályozniuk kellett.

Főként fűzfamaszkok mögött

A fűzfa mindig is olcsó fafajnak számított , ráadásul igen könynyű, ami szintén nem utolsó szempont, hiszen viselője a busójárás három napja alatt egyszer sem mutathatt a meg az arcát. De a készítők azért is ragaszkodtak hozzá sok-sok emberöltőn keresztül, mert fája rendkívül rövid rostokkal, szálakkal rendelkezik, bármely irányból megmunkálható, és a vágásnyom felülete is szép egyöntetű. Nagy előnye még, hogy a paraszti gazdaságok eszközeivel, így kezdetleges szekercékkel, kovácsoltvas vésőkkel, bicskákkal egyaránt könnyen megmunkálható.

Színezésére a kezdetleges bútordíszítéshez hasonlóan növényi eredetű, illetve porfestéket használtak, s csak a legritkább esetben alkalmaztak állatvért. Ez utóbbit azért sem kedvelték, mert hamar elszíneződik, lepereg.

Amellett , hogy igen jó alapanyag, a fűzfa rendkívül gyorsan romlik, korhad, hamar az enyészeté lesz. Ezzel magyarázható, hogy a régebbi korok álarcai nem maradtak fenn. Napjainkban, amikor a busóálarc felértékelődött , egyes faragók már más fafajokkal is próbálkoznak: készülnek maszkok hársból, nyárból, sőt még platánból is. A hagyományőrzés szempontjából azonban fontos, hogy kizárólag őshonos fákat, de leginkább fűzt használjanak.

A nyereségszemléletű erdőgazdálkodás sajnos nem kedvezett a hagyományőrzésnek, így Mohács környékén is megritkultak a füzesek. Az utóbbi időben tapasztalható szemléletbeli változásnak köszönhetően azonban a következő évtizedekben is elegendő ősi alapanyag áll majd a busóálarc-készítők rendelkezésére.

Az emberek lelkét tükrözi

A maszkfaragás a paraszti időkben sohasem a mesteremberek dolga volt: mindenki kifaragta magának a saját álarcát. Az emberek a saját lelküket öntött ék a maszkba, miközben a fa tovább fokozta alkotókedvüket. A legszebb alkotások a fák hitvány részei köré „épített ” emberi karakterekből születt ek.

A fűzfa már a kitermeléskor rendkívül sérülékeny: ha nem távolítják el időben a kérgét, ha sokáig tárolják rönkben, nagyon sok állati és növényi kártevő jellegzetes nyoma marad rajta. Egy kezdő álarckészítőnek ezek nehézséget okoznak, viszont Englert Antalt, a népművészet mohácsi mesterét nagyon erősen ösztönzik. Maszkfaragás közben a lelki folyamatok változása nyomán a fa is minőségi átalakuláson megy keresztül. A pudvás, elszennyeződött , göcsörtös, élett elen anyagból az alkotó félelmeivel, vágyaival, érzéseivel töltött groteszk emberarc ölt alakot. E folyamat tanítása ezért különösen nehéz. A „tudomány” azonban apáról fi úra szállhat, így van ez az Englert családban is.

Szellemi örökségünk része

Értékes maszkot, értékes tárgyakat csak hiteles emberek készíthetnek. Az anyagismereten kívül a maszkfaragó számára elsődleges feladat annak a közösségnek és kultúrának alapos ismerete, melynek üzenni szeretne. A mohácsi szokást az UNESCO 2009- től a világ szellemi örökségének részévé nyilvánított a. A helyi fafaragóknak tehát nagy felelőssége, hogy a tárgyak mögött rejlő kultúrát is megismertessék.

Minden népcsoport számára ismert az az ősi érzés, hogy az ember önmagában sebezhető, gyarló, gyenge lény, de a közösség, az egymásba vetett hit, az emberi kapcsolatok képesek túlsegíteni bármely nehézségen. Englert Antal is ebben hisz, és egyetlen feladatának, küldetésének tudásának továbbadását tartja. Tagja egy nemzetközi maszkfaragó csoportnak is, az Alpok Maszkfaragóinak, ahol ugyanilyen gondolkodású emberek találkoznak. Farsangkor az élet örök körforgását és a biztos jövőbe vetett hitet ünneplik, élik meg az emberek egész Európában, s a folyók mentén elsősorban fűzfamaszkokba, míg a hegyekben különleges fenyőálarcokba rejtik mindennapi arcukat a mulatságok idején.