A tölgyek aranyló levelei itt-ott már dérsipkát öltöttek. Csipkét ver a dér az örökzöld bőrlevelekre is, a törzsekre igyekvő borostyán szinte tetszeleg a napsütésben, mintha csak dicsekedne szépségével. Tudja, e finom csipkedísz röpke cicoma, s épp a napsugarak fújják el könyörtelenül a szép zúzmaraköntöst, hogy aztán estére fájdalmas, kemény cseppekként csüngjenek a dermedt leveleken. A gyönge szellőben hajlongó daliás fenyő pedig odakínálja ágait a cinegéknek.
A tölgy göcsörtjei valamiféle titokzatos erotikával törnek az ég felé. A kopár, girbe-gurba ágak mindig gondolkodóba ejtenek. Megérinteni a fa testét, végigsimítani a rücskös bőrét, vagy épp csak úgy gyönyörködni a kopár ágak háromdimenziós játékában. Vajon a természet azért állítja nekünk úton-útfélen szobrait, hogy ámuljunk csak rajta, milyen remek művész? S az ember, aki összeválogatja a Teremtő ajándékait, betelepít velük néhány domboldalt, milyen csodát alkot!
Szívjuk magunkba a tél jó illatát, s átölel a csönd. Ki tudja miért, egy jól ismert Vivaldi-dallam zsong fülemben: trillázik, játszik a hang, a végtelen nyugalomba száll a zene. Talán ahogyan most mi, egy hólepte ligetben, magányosan járt a zeneszerző egykoron, s talált rá egymás után a hangokra… az örökzöldek tűlevelei ihlett ék a gordonka húrjait, a hóba süppedő csizmák a brácsát, s az ide-oda röpködő kismadarak a hegedűt, amint vidáman szalad rajta a vonó…
Kellemes téli kirándulásokat kívánunk, próbálják ki a téli piknikhez ajánlott receptjeinket!
