Az addig használatlan őserdők – ahová az egyik selmeci professzor meghatározása szerint „emberi kéz még nem tett e be a lábát”– nem egyből, illetve nem közvetlenül váltak szántóvá, legelőé. Helyenként akár „kultúrerdőnek” is megmaradhatt ak. Máshol az egykori erdők helyén védőfásítások, ligetek, facsoportok keletkeztek, mivel az erdőátalakításoknak gazdasági és környezeti termőhelyi korlátai voltak.
Útban volt
Az erdőket megtámadó emberi tevékenységet úgy képzeljük el, mint egy nagy zöld tengert a szigetekkel. Az erdők, mint természetes növénytakarók, ugyanis – az alföldi, illetve a hegyvidéki folyóvölgyek kivételével – még a 18. században is többségben voltak, „tengert” alkott ak. Ebbe hozta létre az emberi tevékenység a „szigeteket”, amelyek fokozatosan nőtt ek és mindinkább összeértek. Lássuk, főként hogyan és milyen cél érdekében lehetett megbontani a zöld tengert!
A települések – talán az Alföld kivételével – mindenhol egykori erdők helyén keletkeztek, ezek voltak a középpontjai az erdőbontás koncentrikus körének. A települések mellett elterjedt a szántóföldi művelés, majd a rétek és legelők kialakítása. Igaz, ezek még megtűrtek néhány fát, de a mezőgazdaság fejlődésével azok is mindinkább „útban voltak”. Helyett ük a még álló erdőkben találtak újabb kaszáló- és legelőhelyeket, hogy aztán azok is a legelő állatok, illetve a fejsze (tűz) áldozatává váljanak.
Kellett a faanyag
Ugyancsak az erdőtakaró megbontását gyorsított a a tűzifa, a mezőgazdasági szerfa, továbbá a mindennapi életben használatos tárgyak készítésére alkalmas fák keresése, kivágása. Rendszerint az ilyen célokat szolgáló erdők voltak a településekhez a legközelebb. Az épületfákat általában fel kellett vágni, amihez évszázadokig vízre volt szükség, mivel a fűrészeket az működtett e. Következésképpen egy-egy megtelepülő fűrész környékén újabb „sziget” keletkezett , hiszen a fákat igyekeztek közelről beszerezni. A fakereskedelem szintén a vízhez, a faúsztatási, tutajozási lehetőségekhez kötődött . Az erre használható folyó mentén ezért ugyancsak erdőtlen részek keletkeztek.
Az erdőtakaró megbontását jelentett e a faszenítés, a hamuzsírfőzés, a mészégetés, illetve az üvegcsűrök üzemelése. Míg az első kett ő gyakorlatilag az erdőben bárhol „sziget” kialakulásához vezethetett , az utóbbiak a mészkő, illetve az üveggyártáshoz használható homok előfordulásához kötődtek. A munkások telephelyei, állattartása, esetleges földművelése pedig még nagyobb hangsúlyt adott az erdőpusztításoknak.
Végül utolsó erdőmegbontó a tűz. Tudjuk, hogy az őserdőkben villámcsapásoktól rendszeresek a tüzek, de az is ismert, hogy az erdő ezt – az ún. nagy erdőciklus folyamán – kiheveri. Évszázadok alatt ugyan, de visszaáll az őserdei állapot. Más a helyzet akkor, ha az ember az említett erdőfejlődési folyamatot megakadályozza (legeltetéssel, egyéb tevékenységgel), netalán a tüzet maga okozza.
Megoldását elnapolták
Az erdőbontás minden korban végbemehet, de a népesség növekedésével, a mezőgazdaság és az ipar igényeinek növekedésével a folyamat egyirányúvá vált. Korábban ugyanis előfordulhatott , hogy a lakatlanná vált települések, erődítmények stb. visszaerdősültek. Ez fokozott an érvényes volt a mezőgazdaságilag művelt területekre, netalán a fakereskedelemmel érintett ekre. A 19. században azonban az emberi tevékenység eme „szigetei” egyre inkább összeértek, és a fák, az erdő nem tudta visszafoglalni egykori területét.
Az erdőtakaró-átalakítások az 1800-as évek nagy politikai mozgalmai közepett e folytak. A reformkor célkitűzése, a jobbágyfelszabadítás és a polgári berendezkedés a folyamatot elősegített e, míg a még mindig feudális alapú törvények igyekeztek kordában tartani az erdőirtásokat. A két célkitűzés az 1848. évi áprilisi törvényekben úgy fogalmazódott meg, hogy az erdők ügyére – alaposabb előkészítés, világos elképzelés alapján – majd vissza fognak térni (1848: X. tc. 8. §). Azaz a magyar népképviseleti országgyűlés túlságosan bonyolultnak látt a az erdőhasználat kérdését ahhoz, hogy azt a forradalmi változások közepett e, a hűbériség megszüntetésekor rendezze. Így a megoldás a szabadságharc leverése utánra, a Habsburg-abszolutizmus idejére maradt.
