Franciaország a fahiány miatt elvész – figyelmeztettek a francia közgazdászok. A kijelentés az európai (a franciákkal éppen akkor ellenséges) uralkodóházak „belső köreiben” is nagy visszhangot keltett . Nem ismerték ugyanis fel, hogy az erdő(fa-)hiány emlegetése mögött a polgárság, a politikai hatalomra törő „harmadik rend” programja van. Mivel a fa volt a legfontosabb energiaforrás, a hiányára hivatkozva lehetett az iparcikkek árát emelni, következésképpen a gazdasági, majd a politikai hatalmat megszerezni. (A kőszén bányászata egyelőre helyi jelentőségű volt, mert a szállítására alkalmas vasút még nem létezett.)
A fahiány kiküszöbölése és az oktalan erdőpusztítások megakadályozása a Habsburg Birodalomban, így Magyarországon is az általános gazdaságpolitikai célok között szerepelt. Ennek aztán olyan „kinövései” is keletkeztek, mint az a javaslat, miszerint a lakosságot télen nagyobb házakban költöztessék össze, mert úgy kevesebb tűzifára lesz szükség.
Az indokolt „erdőpusztítások”, erdőirtások mögött pedig nem az öncélt, hanem előbb a népességnövekedést (hiszen a 18. században az ország lakossága csaknem megkétszereződött), majd a napóleoni háborúk okozta kedvező gazdasági, értékesítési helyzetet kell látnunk. A mezőgazdasági területek növelésének ugyanis négy fő lehetősége volt: az erdőirtások; a lecsapolások és folyószabályozások; a rét- és legelőfeltörések; a futóhomok megkötése, művelésbe vétele. Valamennyi érintett e az erdészetet is.
A MEZŐGAZDASÁGI TERÜLETEK NÖVELÉSE
VITATHATATLANUL ÉRINTETTE AZ ERDÉSZETET
A vízrendezésekkel kapcsolatos fásításokról már szóltunk. Utalunk azonban a szárazra kerülő területek egykori természetes növénytakarójába tartozó fák kivágására is. Tehát az ökológiai változás óhatatlanul a fás kultúra visszaszorulását hozta. A legelőfeltörések közvetlenül ugyan nem érintett ék a fákat, de mivel helyett ük újabb legelőket kellett foglalni (a gabona és a gyapjú termelésére), az addig a legelő jószág által nem károsított erdőket kellett erre a célra átengedni. A futóhomok megkötéséhez elengedhetetlenek voltak az ott megkapaszkodó fák. Ezért a törvényhozás már 1807-ben (majd 1844-ben) kimondta: a homok terjedését meg kell akadályozni, amihez fákat (is) kell ültetni.
Az erdőirtásokat szintén 1807-ben törvényben (Erdélyben 1811-12-ben) igyekeztek megfelelő mederben tartani. A nem kellően kezelt erdőket – szólt a határozat – a vármegye akár zár alá is veheti. Azaz a tulajdonos onnan sem fát, sem egyéb terméket nem hozhat ki, illetve ott nem legeltethet. Az irtás, azaz a mezőgazdasági kultúrák meghonosítása a fák helyén, azonban megállíthatatlanul folyt, amit a földesurak – hasonlóan a középkorhoz – különböző adózási kedvezményekkel ösztönöztek. Arra viszont kevés gondot fordított ak, hogy vajon az erdőtakarótól megfosztott földek tartósan alkalmasak-e mezőgazdasági célokra, vagy csak addig, amíg a kedvezmények tartanak.
Arad megye címerének felső harmadában ezüst mezőben két vörös oroszlán egy gyökerestül kiszakított szilfát tart. Ez a szilfa – amelynek címeren megörökített példánya a valóságban Újszentanna község határában nőtt – jelképezi a megye lakosságának erdőt irtó tevékenységét. Elgondolhatjuk, hogy az Arad környékiek milyen elszántsággal estek neki az erdők pusztításának, ha már a jelképükben is utaltak rá.
A földesurak (és az erdőbirtokos városok) több helyen „tilos erdőket” jelöltek ki, ahová nem engedték a jobbágyokat (lakosokat). A baj csak az volt, hogy a „tiloson” kívül szabad használatra átadott erdőket hamar letarolták, lelegeltették. Helyettük pedig újabb és újabb részeket kellet a „tilosból” felszabadítani, ami további erdőpusztításokkal járt.
FELÉRTÉKELŐDÖTT A MÉRNÖKI TUDÁS,
ELKÉSZÜLHETTEK AZ ELSŐ ERDŐGAZDASÁGI TERVEK
Szintén erdőpusztításra adott okot a földesúri (mert 1848-ig csak ők, illetve a nemesi jogokkal rendelkező lakosok, testületek lehettek földtulajdonosok) közbirtokosságok léte. Amit az egyik birtokos megkímél(tetet)t, azt a másik igyekezett levág(at)ni. Az említett törvény ezért is szorgalmazta a közös erdők felosztását, gyakorlati elkülönítését.
A napóleoni háborúk felértékelték a mérnöki tudást. A térképkészítés, a műtárgyak méretezése akkor is értéknek számított , amikor a háborúk után a gazdasági élet visszaesett , sőt egyre több nehézség jelentkezett . Ez a tudás tett e lehetővé a szorgalmazott erdőfelméréseket, -felosztásokat. Elkészülhettek az első (erdő)gazdasági tervek, a későbbi üzemtervek elődjei. Ebben térben és időben meghatározták az erdőben végzendő, illetve végezhető munkákat, kiszámították a várható fatérfogatot, sőt a szállítási útvonalról és egyéb erdei berendezésekről is gondoskodtak.
A vármegyei erdőfelügyeleten kívül (ahol laikusok, vármegyei tisztviselők dolgoztak) létrehozták a kamarai erdőfelügyeleti rendszert is. Ezek Budán, Kassán, Temesvárott és Nagyszebenben működtek, erdészeti ügyekre szakosodott mérnökök bevonásával.
Kimondott an az erdészeti mérnöki teendők oktatására Selmecbányán 1808-ban erdészeti fakultást állítottak fel, igaz, továbbra is a bányászati-kohászati oktatás keretében. S egyáltalán nem véletlen, hogy az első erdészprofesszor, H. D. Wilckens legelső előadását 1809. február 12-én, „jó Ferenc császár” születésnapján tartotta.
