A fehérakácot (Robinia pseudoacacia) hazánkban erdőtelepítésre a katonai kincstár alkalmazta először 1750-ben a komáromi erődítmény körül. Az akác széleskörű alkalmazása és az Alföldön való elterjesztése Tessedik Sámuel evangélikus lelkésznek köszönhető. Elterjesztésének legfontosabb célja a filoxéravésztől kipusztult szőlők miatt az Alföldön újra uralkodóvá lett futóhomok megkötése volt. Idővel jól beilleszkedett a nyírségi táj mostoha természeti viszonyai közé. Épületfával, jászollal, kerítésoszloppal, szőlőkaróval, kocsifával és nem utolsó sorban tűzifával segítette a tanyákon élő parasztságot a túlélésben. Az akác ma hazánkban a leggyakoribb erdei fafaj, a síkság és az enyhe dombvidékek fája. Nagy erénye, hogy homokon, sziken és vízmosásos területeken egyaránt megél és az Európában tenyésző lombos fafajok közül a legkevesebb vízzel a legtöbb biomasszát állítja elő. (…)
Májusban-júniusban kellemes édeskés illat lengi be az alföldi tájat, köszönhetően az úton-útfélen fehér csüngő fürtökben nyíló akácfáknak. Ha kedvünk szottyan, akár bele is haraphatunk az ízletes pillangós virágokba, csak arra vigyázzunk, hogy a méhek is szívesen látogatják. Talán sokan nem tudják, hogy az Alföldhöz ma már vitathatatlanul hozzátartozó akác mintegy 250 éve a tengerentúlról került hozzánk.