A kőbányai családi ház minden szintjére jut egy műhely, a házigazda hivatását szolgálandó. Ott kapott helyet a fotósuli is. Most épp csönd van, a fényfestőnek nincs más dolga, mint képeket válogatni ezen íráshoz. S amíg a széles monitoron sorra megjelennek az erdei pillanatok, kiderül: ahány kép, annyi történet. Mert a természethez közel kell hajolni.
– Az erdő minden évszakban, minden napszakban más. Nem az a hely, ahol előre pontosan lehet tervezni. Oda befogadó készséggel kell menni és meg kell találni az általa nyújtott ajándékokat. Olyan ez, mint amikor az ember fölveszi az ünneplő ruháját, és ünnepi lélekkel elindul a templomba. Én ilyesformán indulok az erdőbe, a „legszebb terepszínű ruhámban”, ünnepi várakozással. Valamit mindig lelek. A szálfák tövében megbújnak a kis virágok, rovarok, a patakok vize apró lények ott hona. A természet nemcsak a nagyvadak birodalma. Sokféleképp lehet az erdőt értelmezni, ki mit akar megmutatni, kinek milyen eszköze van hozzá.
Nézzük a képeket. Ujjnyi gomba „tornyosul” Góliátként a fénylő, piciri társa fölé. Salamonpecsét rejtekében kecses kis erdei ciklámen. Békapeték csillognak erdei tocsogóban. Elmélyült figyelem kell ahhoz, hogy az ember a parányokat meglássa. Vajon mi vezeti a természetfotós szemét?
– A fény. Azért szeretek napsütésben menni, mert az erdőben a lombok között általános szórt fény van, de a levelek között beszűrődő vékony sugarú fény a kicsi pontokra igen szépen rávilágít. Ezeket jó észrevenni. A fényképészet lényege a nevében rejlik! A fénnyel lehet játszani. Például itt ez a kakasmandikó, gyönyörű, légies virág. Egy zalai domboldalban leltem rá. Az ég kékjében akartam megmutatni, aláhasaltam hát a meredek partoldalban, így a nap felülről éri. Két napja még teljes virulásban lehetett , de már más a dolga. Elszórta magjait, s még egy kicsit pöndörödik, emelgeti a szirmait. Mint a hervadásában is szép nő. És én igyekeztem őt „jó fényben” feltüntetni, fényecsettel még szebbé varázsolni. A porzókhoz, bibékhez adtam egy leheletnyi ragyogást, mert az nagyon finom része a virágnak.
Mielőtt azt hinnénk, a természetfotózás csupa költészet és napsütés, bevillannak Zsila Sándor képei, amint derékig gázol a jéghideg barlangtóba, hóviharban fotózza a Rax-fennsík zergéit, négykézláb görnyed a fényképezőállvány mellett a lessátorban. A „szem” és a technikai tudás türelem és állóképesség nélkül kevés.
– Nem is mindig sikerül a „zsákmányt” elkapni. Egyszer egy gérbicset hosszan figyeltem, fekve vártam, hogy leszálljon rá a dongó. Közben még el is szunnyadtam kicsit. A dongó persze „fütyült rám”. Gemencre pedig szarvasbőgésre indultam, ám végül egy érdekes vaddisznófotóval tértem haza. A dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy elképzeljük. Ha meglát az ember valami jót, sose szabad azt gondolni, hogy lesz annál még jobb. Ott, akkor meg kell ragadni a látványt.
Már korábban feltűnt, hogy minden megnyilatkozásában mélységes tisztelettel említi a természetet. Honlapján csupa nagybetűvel írja le magát a szót is. A szenvedély régről ered. Nagyszülei falun éltek, Érsekvadkerten. Első éveit, s a gyerekkori nyarakat náluk töltött e, a föld, az állatok természetes közelében. Már akkor megszerette az élővilágot. Felnőve aztán tovább mélyült ez a vonzalom, nem is akárhogy!
– Amikor udvarolni kezdtem, a barátnőm – azóta feleségem – mindig kirándulni járt. Hamar rájöttem, ha látni akarom, nekem is csatlakoznom kell a társaságukhoz. Persze vittem magammal a gépet. Emlékszem, először egy katicát próbáltam lekapni, és nem sikerült. Nem nyugodtam bele. Így kezdődött. Később a Nimród fotóklubban folytatódott , amit nagyon megcsodáltam, s ahol első képeimet kiállították. Örömömet tetézte, hogy első fi am is akkortájt született . A továbblépést a naturArt fotóklub jelentette. Csak azért nem lehettem alapító tag, mert addigra súlyos rákbetegséggel küzdött em. De az első tagfelvételnél már ott voltam, és utóbb 16 évig a titkári feladatokat is elláttam.
Éppen a drámai küzdelmekkel, szenvedéssel teli időszakra esett a technika felgyorsult változása is. A fejlődés amúgy is állandó tanulást követel. A digitális géppark hihetetlen távlatokat nyit, ám a természetfotózásnak megvannak a maga írott és íratlan szabályai. Ez megszabja a mozgásteret.
– A digitális technika nem átok, sok segítséget ad, pontosabb beállításokat érhetünk el vele. Persze törekedni kell a természetességre, a szabályokat illik betartani. Versenyek alkalmával a zsűri be is kéri az eredeti felvételt. Ám az is elképzelhető, hogy a fotós tudatosan továbbgondolja a természeti képet, és már nem is hasonlít az eredeti látványra, de nagyon izgalmas, megnyerő lehet a végeredmény. Nézze csak, így is lehet speciális objektívvel fát fényképezni, hogy szinte „táncol a fa” – mutatja a különös hangulatú képet.
Nemrégiben nyílt meg a Varázslatos Magyarország fotópályázat legjobb képeiből válogatott kiállítás a Természettudományi Múzeumban. Az anyagot egy szép albumban is megjelentett ék. Zsila Sándor számos felvétele is szerepel a kötetben, melynek technikai munkálataiban is részt vett . Szereti a hazai tájakat, úgy mondja: itt érzi jól magát, itt ott honosak a reflexei.
– Tanítványaimmal, a Fényecset fotóklub tagjaival szívesen járunk erdőbe táborozni. Ott mindenki megtalálja, ami neki kedves. A korán kelők mehetnek állatokat fényképezni, a többiek virágokat. Finomakat lehet közösen bográcsolni, a gyerekek örömmel eljátszanak, saraznak a patakparton. Nézni a mókust az ágon, megölelni egy fát, szuszogni az erdőben – olyan pihenés, olyan kikapcsolódás, amire mindenkinek szüksége van!
