A királyi Magyarország törvényekben kötelezte a földesurakat, hogy a hadviseléshez, elsősorban az erődépítésekhez fát adjanak. A „magyar módra” épített palánk- vagy huszárvárak ugyanis gerendákból, vesszősövényből és köréjük, közéjük döngölt földből álltak. (A föld elsősorban az ágyúlövedékek elleni védtek.) Ráadásul folytonos karbantartást, megújítást igényeltek, hiszen a fa a földben köztudottan hamar romlik, mert a gombák lebontják. Szintén ehhez az országrészhez kötődik az utak mellett i erdőirtás kötelezettsége. A megrendült közbiztonság ugyanis az utazókat érő rablótámadásokban is megnyilvánult. Ellene az út két oldalán (rendszerint 10-10 öl szélességű) fakivágással, erdőtlen pásztával igyekeztek védekezni, hogy az utasok hamarább lássák meg az esetleges támadóikat.
A törökök által elfoglalt középső országrész természeti képe változott meg a legnagyobb mértékben, főleg az erdőssztyepp erdőinek elfogyásával. Ennek nemcsak az említett hadi építkezések voltak az okai, hanem a törökök – mint déli nép – köztudottan fáztak. Így a vidék „hitetleneitől” többek között tűzifaadót is szedtek. Ugyancsak az erdőtlenedés irányába hatott a török időkre jellemző állattenyésztés. A szilaj (szürke) szarvasmarha közismerten nem barátja a fának, főként, ha az erdőben telel, de ennél is nagyobb kárt okoztak a Balkánról felköltöző, kecskét és juhot tartó pásztornépek. Az említett kis kérődzők minden növényt lerágtak, kitéptek a tövénél, sőt a gyökerénél. Következésképpen különösen a homokvidékeken nemcsak a fák, hanem a lágyszárúak is eltűntek – s lett a homok szél által hajthatóvá, azaz futóvá. Így válik érthetővé Solymos vára kapitányának, Oglár bégnek az 1665- ben kelt rendelete: a keresztény foglyok 50 fa elültetésével magukat kiválthatják.
Az alföldi táj „elvadulásához” hozzájárult még az egykori fokgazdálkodás felszámolása, a mocsarak, a szabályozatlan vízfolyások térfoglalása. Igaz, ott a fák helyenként – például a legtovább török kézben maradt Temesközben – elszaporodtak, megnőttek, sőt miként arról több tudósítás szól, a hadak mozgását is akadályozták. A Temes-vidékkel kapcsolatban említsük meg Temesvár példáját, ahová a 17. század második felében is 70 falu hordta egész évben a fát. Ezt a törökök részben építkezésekre, részben fűtésre használták.
Erdély önálló fejedelemségként ugyan nem kerülhette el az időnkénti török és krími tatárdúlásokat, a mégis nyugodtabb viszonyok némileg rendszeresebb gazdálkodásra adtak lehetőséget. Ennek bizonyságai lehetnek a székely falutörvények, amelyekben – kimondottan gazdasági megfontolásokból! – az erdők, a fák védelmeiről is megemlékeznek. Az első ilyen törvény 1639-ből maradt fenn. „A falutörvényalkotók hite szerint – írja a kérdés szakértője, Imreh István – az erdő nem a haszonszerzés, nem a jövedelemgyarapítás forrása. Tudatukban elsősorban is úgy szerepel, mint az életfeltételek biztosítója, kis együtt élő embercsoportnak a szükségleteit fedező vagyon, amelyet a fiak, az unokák hasonló, jövedelembeli, használati jussa is terhel”.
Szintén Erdélyhez kapcsolódik a magyar nyelvű erdészeti-faipari irodalom egyik első terméke, Oroszhegyi Mihály „A fenyőfának hasznos voltáról” című, 1656-ban megjelent munkája (igaz, a nyomdai kivitelezés feltehetően Lőcséhez kötődik). Végül az erdélyi Mezőséggel kapcsolatban írjuk: a balkáni népek állattartása, különösen a hegyi, nyári legelők utáni teleltetésnek Erdély belsejébe való átkerülése (mert a törökök miatt veszélyes volt a korábban jellemző tengerparti téli legeltetés) a földművelés, főleg a fás kultúra rovására ment. Ez pedig – hasonlóan az Alföldhöz – az eróziót indított a el, amellyel ma is küzdenek. A török kor gazdasági, népességbeli és egyéb hatásai Magyarország egyik legsúlyosabb történelmi öröksége. Következésképpen a 20. század erdészei is hangoztatt ák: az Alföld gazdaságának megújítása – benne a síkvidéki területek (újra)fásítása – nélkül nem képzelhető el az ott lakók jóléte sem.
Dr. Oroszi Sándor
