A művésznő budai otthonában sok az élő zöld növény, a falon bekeretezett grafikáin pedig a legkedvesebb fái. Arról faggatom, hogy az alkalmazott grafikai munkák – a népszerű színházi és filmplakátok, a bélyegek, emblémák tervezése – mellett mikor fedezte fel magának az erdőt.
– Már jóval a főiskolás évek után eljutottam a zsennyei Alkotóházba. Ráérősen sétáltam kertjében, a csodás arborétumban, és a környéken, amikor szinte földbe gyökerezett a lábam: életemben először láttam kocsányos tölgyet. Több száz éves, különös, lenyűgöző, hatalmas fa volt. Lombja-vesztett ágai villámszerűek, a törzse göcsörtös, az egész fa tekintélyt parancsoló és valószínűtlen. Megfogott a látvány, és azonmód kiültem rajzolni. 
Azóta se tudok szabadulni a fáktól. Olyan ez a szenvedély, mint valami betegség. Még autópályán is megesik velem, ha észreveszek a távolban egy különleges nyárfát, hogy félreállok és gyorsan lefényképezem. Ott mégse ülhetek le az út szélére rajzolni – mondja nevetve.
A vén tölgynek külön érdekessége, hogy a róla készült első rajz ma már történelem. Idők során megváltozott a famatuzsálem formája, robusztus oldalsó ága egy vihar nyomán letörött. A grafikus szeme mást lát szépnek, értékesnek, mint az erdészé. A pusztuló, idő rágta, mégis méltóságteljes koros fák ragadják meg. A szigligeti Alkotóház arborétumában is van kitüntetett fája. A féloldalas, tépett, kopaszodó ágú, ég felé törő fenyő, a fény-árnyék játékkal a törzsén drámai hatást kelt.
A galyatetői erdő fáiban is ezt a fajta szépséget találta meg.
– Az erdészet számára ezek bizonyára értéktelen öreg, beteg fák. Én viszont nem tudok nekik ellenállni. Ilyenkor előkerül a rajztömb, és padra, fűbe, bárhová leülök rögzíteni a látványt, a hangulatot. Különösen az őszi erdő izgalmas nekem. Mikor a lombok lehulltak, és látszik a törzsek, az ágak rajzolata. Gyönyörű a havas fák tiszta fekete-fehérsége is, szinte kínálja magát a grafikához, a vonalas ábrázoláshoz.
Távoli, egzotikus tájakról is hozott emlékeket. A karibi Barbados szigetéről, vagy a csendes-óceáni Saipan sziget különös, ismeretlen fáiról. Nevüket máig nem tudja, de megörökítette őket rajzaiban. Itália, az örök szerelem pedig megunhatatlan témát ad a mandula- (pinea-) fenyőkkel.
– Hosszú évekig jártuk az Isonzó Baráti Kör tagjaival az olaszországi haditemetőket. 
Az első világháborúban sok magyar katona esett ott el. Koszorút, nemzeti színű szalagot vittünk, kis megemlékezést tartottunk. Megrendítő volt olvasni a tizenhét, tizennyolc éves gyerekek nevét a síremlékeken. A temetőkertekben is, és persze Itália-szerte mindenfelé káprázatos píneákat láttam.
Elbűvölve, mint egy szélütött, bolyongtam a píneaerdőkben, festő kollégámmal egyetemben. Ezek a mediterrán fenyők viszsza-visszatérnek a képeimen.
Mióta tavaly egy esős, sötét napon elbotlott az utcai kátyúban, és jobb kezét eltörte, a rajztoll várakozik. Most művészettörténettel foglalkozik, és meghívott zsűritag Vörösmarty-szavalóversenyeken – a neves költő oldalági rokonaként. És, amíg nem tud újra volánhoz ülni, országot járni, szép szobanövényeiben leli örömét.
– Növények nélkül nem élet az élet! Mindig szerettem a természetet. Pusztán nőttem fel, Mezőcsokonyán, Kaposvártól 15 kilométerre. Édesapám ott volt intéző az Esterházy-birtokon. Az elemi iskolát még ott jártuk a nővéremmel. Barátságos dimbes-dombos a táj arrafelé, gyakran kirándult a család.
Vittük Tapsi kutyát, a pulit is. Naphosszat futkároztam, fára másztam, gyűjtöttem a lepkéket.
Erdőszélen, tisztásokon meg-megálltunk uzsonnázni, pihenni. Életre szóló útravalónak bizonyult a barangolás, észrevétlenül megtanított tisztelni az erdőt, meglátni a természet különös szépségeit.
Sándor Mária
