Szilviával otthonában beszélgettünk, a Nagykanizsához tartozó Palinban lakik férjével, Györggyel, és három fiukkal: Olivér 15, Botond 13, Kolos 9 éves. Már több mint 10 éve koptatja a futócipőket. 2003. október 23-án indult élete első versenyén, noha csak előtte nyáron kezdett el futni.
● Miért éppen a futást választottad a sok sportág közül?
– Ugyanúgy indultam neki, mint bárki más: hiányzott a mozgás. Amikor a második gyermekemmel voltam otthon, olyan sportot kerestem, amivel nem veszek el időt a családomtól, mégis kellően megmozgathatom magam. Nem úgy kezdődött, hogy márpedig én ultrafutó leszek, és versenyekre járok. A kihívásokat kerestem a futásban. Ez azóta sem változott, csak a kihívások nagysága nőtt. Az első időszakban három maratoni távon indultam, majd amikor a harmadik fiammal várandós lettem, egy kicsit háttérbe szorult a futás. Pár héttel a szülés után már újra edzettem, de rajthoz csak később álltam, miután Kolos egyéves lett. Körülbelül akkor jött az első, a maratoninál hosszabb táv.
● Mikor edzel? Hogyan sikerül megvalósítani, hogy ne a családtól rabold el az idődet?
– Általában hajnalban futok, utána reggelit készítek a srácoknak. Gyakran a hahóti fogorvosi rendelőmbe is futva érkezem, majd munka után sietek haza, hogy friss vacsora kerüljön az asztalra. Az életem három alappillérből áll: a családom után a munkám és a futás a legfontosabb, előbbi nélkül a másik kettő biztosan nem létezhetne. Nyilván valamilyen szinten a családtagjaim is alkalmazkodnak ahhoz, hogy versenyszerűen futok, de már az elejétől kezdve arra törekszem, hogy emiatt ne érje semmiféle hátrány őket. Messzebbre a nagyobb versenyek szólítanak el, ilyen három van egy évben, de akkor is tartjuk a kapcsolatot, például rendszeresen beszélünk skype-on, régebben a legkisebbnek meséltem is.
● A három nagy verseny egyike a Spartathlon, a 246 kilométer ultramaratoni futóverseny Sparta és Athén között. Idén ötödször indultál, ráadásul ismét pályacsúcsot döntöttél, és elsőként értél be a nők közül. Erre a rangos versenyre bejutni is nehéz, és akkor sem biztos, hogy mindenki célba ér. Téged mi motivált?
– Nagy kihívás volt. Kíváncsi voltam, hogy meg tudom-e csinálni, meg akartam csinálni! Az első alkalommal hihetetlen volt, hogy beértem. A mezőny eleje már rég lehagyott minket, s a sok megpróbáltatás hatására még akkor ott úgy döntöttem, hogy többé nem indulok. Csak az embertelen részét láttam, azt gondoltam, senkihez sem méltó, hogy ilyen állapotba kerüljön. Kellett pár hónap, mire úgy határoztam, mégis visszamegyek, s egyáltalán nem bántam meg.
● A mozgáson túl mit adott neked a futás?
– Rengeteg mindent köszönhetek a futásnak a mozgás örömén felül: új barátokat, célokat, erőt. Azért is fontos számomra, mert kikapcsol, feltölt energiával. Sok új helyet ismertem meg, szerte a világban, de a szűkebb környezetemben, Magyarországon és Zala megyében is. Az ember azt hinné, hogy ahol lakik, már mindenfele futott. De Zala mindig tud újat mutatni. Minden évben kiválasztok egy környéket. Két éve ez az Olajos túraútvonal volt, benne a Vétyemi Ősbükkössel, korábban a Kis-Balaton vidéke is a nagy kedvencek közé tartozott. Idén nyáron jó időben a Kéktúra útvonalán edzettem a legtöbbet, ha pedig esett, akkor Liszó környékén. De szeretem Eszteregnye, Homokkomárom, Obornak vidékét is. Van ott egy kavicsos erdészeti út, ami nagyon jó terep, eső után is. Amúgy gyakorlatilag bármilyen időben futok, csak éppen esőben-sárban nem túl kellemes. Tavaly volt egy hatalmas hóvihar, de hosszú távot kellett teljesítenem, így futópadra kényszerültem. Unalmas és pont azt veszi el, amit a futásban szeretek. A végén már futópadot váltottam, hogy a terem másik felét lássam közben.
● Zala megyén kívül mely országrészt kedveled?
– Nagyon szeretem a Pilist, és nyáron most először voltunk a családommal a Bakonyban több napot, és természetesen a futás nem maradhatott el. Rendkívül jól éreztem magam. Annak ellenére, hogy az Alföldön születtem, ott jó nekem igazán, ahol van domb, vagy hegy, erdő és nyugalom.
● A férjed szintén fut, sportoló család vagytok.
– Igyekszünk jó példát mutatni a gyermekeinknek. A férjemmel úgy gondoljuk, az a fontos, hogy mozogjanak, de egyetlenegy sportágba sem akarjuk belekényszeríteni őket. Több sportágat kipróbáltak már.
● Te fogorvosként, György háziorvosként dolgozik, de mint mondtad, a gyerekekre is mindig jut időtök. Mit csináltok, ha együtt vagytok mindannyian?
– Nagyon sokat kirándulunk. Tavaly nagy sláger volt a drótkötélpályás mászás, a gyerekek különösen élvezték, amikor a Mecsextrém Parkban jártunk. Idén ennek a helyét a geocaching vett e át egy véletlennek köszönhetően. Amikor augusztusban Bakonybélben jártunk, ellátogattunk a tési szélmalomhoz, ott találtuk meg az első geocachingládát. Utánanéztünk az interneten, hogy mi is ennek a lényege. Azóta, bármerre jártunk, mindenütt kutattuk a kihelyezett ládikákat. Elkezdtük a Bakonyban, de jó párat találtunk Zalában is, például Zalakaros környékén. Később meglátogatt uk jászberényi szüleimet, a városban szintén összegyűjtött ünk néhányat. Aztán eveztünk a Rábán, és az érintett településeken is találtunk geoládikákat. Most 37-nél járunk, és a gyerekek lelkesedéséből ítélve jövő ilyenkor szerintem már a többszöröséről számolhatunk be.
Steyer Edina
