Pilisszántóról írja a lexikon: „kivételes természeti környezetben fekvő, gazdag múlttal rendelkező barátságos település”. Itt él Szörényi Levente a völgy fölött, az erdő alatt. A kérdésre, mi vonzotta a helyhez, gyerekkori emlékeket idéz:
– Egészen kicsik voltunk a bátyámmal, mikor a szüleink pár napra elvittek Pilisszentkeresztre Katinka nénihez, régi családi ismerősünkhöz. Tetszett a falusi világ, még kecskén is lovagoltam. Ha akkor azt mondja valaki, hogy egyszer majd itt lakom pár kilométerre! – tárja szét a kezét nevetve. A másik emlékem a Pilisről: 1959-től minden évben elment a család kirándulni a Holdvilágárokba. A háború előtt Sashegyi Sándor régész végzett ott kutatásokat a sziklafal előtt, és apámat ez nagyon foglalkoztatta. Kissrácként persze én is régész akartam lenni, később meg sebész, ám „hála a matek érettséginek” zenész lettem. De visszatérve az ásatásra, ki hitte volna, hogy egyszer majd én folytatom! Pedig tíz éve nyaranta több hetet ott töltök a parancsnoki sátorban, a táborunkban. Van a csapatban barlangász és hivatásos régész is.
● Túl azon, hogy „fiús játék”, mi a célja az ásatásnak? Anynyit tudni, hogy a környék régészeti kincsekben gazdag. Errefelé haladt a római hadi út, és a közeli kőfülkében tízezer éves őskori leleteket is találtak.
– Igazából ásatásnak nem nevezhető, ez egy „recski kőbánya őrtornyok nélkül”. Követ, sziklákat kell fejteni. Jó, hogy tufa, ami aránylag könnyen törhető, de akkor is irdatlan munka. Nyolc méter mélyen vagyunk már. Annyi bizonyos, hogy ez egy római kori kőfejtő visszatöltése. Az sem kérdés, hogy állatáldozati csontokat találtunk már, és ott hagyott kőfejtő szerszámokat. Ez egy szellemi kirakós, agyban kell összerakni, mi, hol bukkan elő. Egy ideje nem találunk semmit, és ez jó hír, mert igazolja a sejtésünket, hogy a mélyben van valami fontosabb, amit a korabeli emberek igyekeztek nagyon gyorsan eltüntetni, visszatölteni. Bízunk benne, hogy pár éven belül kiderül, mit rejt a mély. Jelentős történelmi emléket, becses titkot, vagy csak egy ipari műemléket. Bár utóbbi nem logikus: miért töltötték volna fel fáradságos munkával a régi kőbányát, ha simán úgy is hagyhatták volna. Ez az, ami a szemünk előtt lebeg.
● Nem firtatom, milyen felfedezést reméltek, ne bocsátkozzunk jóslásokba. Azt viszont látom, milyen jókedvűen mesélsz. A munkálkodás is ilyen vígan zajlik?
– Berendezkedünk, van gázpalack, hűtőszekrény, minden – kész eldorádó! Az egyszerű, duplafalú vászonsátorban jobban alszom, mint itthon a hegyen, pedig itt se alszom rosszul. De ott sokkal közvetlenebb a találkozás a természettel. Nagyon élvezem, több munkámat ott alkottam a rigófüttyös csöndben. Bár én egy kocsmában is tudok zenét írni, nem véletlen született a táborozásban az Árpád népe rockopera. Bika jegyű vagyok, minden szempontból betöltöm a típust: a természet szeretete, a föld szeretete, ragaszkodás a röghöz, és a szépség, a finomság megbecsülése – mindez illik rám, épp így érzem jól magam.
● Azért a ti műfajotok annyira városi helyekhez, stúdiókhoz, koncertt ermekhez kötött, hogy ha nem is „úri”, de abszolút „urbánus huncutság”.
– Éppen ezért nagyszerű a hivatás ellensúlyozására az erdő! Pontosan emiatt vágyom rá, hogy néha magamra maradjak, és eltűnődjek, hogy „kimenjenek belőlem a hangok”: a stúdiózás, a koncertek harsánysága. A természet hangjai jól esnek. Nyár elején a Holdvilágárokban a rigó úgy ordít, elnyomja még a telefoncsörgést is. Mikor a nagyobbik unokám, Szellő hároméves volt, arra kértem a karácsonyfánál, énekelje el az Éj királynőjét. Kristálytisztán elénekelte, és azóta ez a csengőhangom. Na, ezt mindenhol meghallom!
● Itthon elő szoktad venni a gitárt a magad kedvére?
– Csak ha próbálunk, vagy ha zenét-írhatnékom támad.
● Munkaeszköz lett. Tényleg egy bundába rejtve küldte az első gitárod árát a nagymamád?
– Bevarrta egy kopott bunda szegélyébe a dolcsikat. Úgy segített minket, ahogy tudott akkoriban. Az egész család kimenekült a háború vége felé, de miután én megszülettem, a szüleim visszafordultak Gmundenből. Ezt mind megírtam a Rohan az idő című könyvemben.
● Volt már több látványos búcsúkoncert. Most hogyan zajlik a zenei életed?
– A mosonmagyaróvári „Illés 50” koncert volt az utolsó. Lejárt a kerek évforduló, 50 éve írtuk nyáron Nógrádverőcén az első saját számainkat. Most Szabolcs bejelentette, nem akar gitárt látni. Akkor mi a Bródyval mit csináljunk? Még hárman el tudtuk vinni, Örs fiam is beszállt dobolni, de itt a vége. Viszont a Vujicsics együtt essel vendégként muzsikálok már két éve. Készítettünk Szvorák Katival is egy lemezt, nemrég volt a bemutatója Szentendrén. Nem mondhatom, hogy leszokom a zenéről, mert arról nem lehet!
● Szenvedélyes gazda hírében állsz, aki a magatelepítette szőlőjében saját bort készít.
– A 2006-os rizling, meg a 2008-as juhfark a legjobb borom. Most megyek szüretelni a bácshegyi szőlőmbe, a Balaton-felvidékre. Csodálatos vidék! Mikor odakerültem, nem értették a pesti ismerőseim, mit csinálok ott, mi örömöt találok a kerti munkában, hogy kapálok, metszek, traktorra ülök. Egyre azt firtatták, van-e ott tévém. Azt meg végképp nem értették, hogy a tévénél nekem nagyobb élvezet a tájat nézni. Esténként kiülök, és látom, ahogy felhő ereszkedik a Csobánc tetejére, s a lemenő nap fénye hirtelen bíborszínűre festi. Gyönyörű! Néha játékos gondolataim is támadnak, eltűnődőm, milyen lehetett, mikor az őstenger visszahúzódott, és dinoszauruszok éltek arrafelé. Elképzelem, ahogy trapp-trapp, mint a Jurassic parkban, átvonul előttem egy dínó. – nevet újra.
● Távlatok nyílnak térben és időben.
– A legszebb, hogy odalent derült időjáráskor látni a Tejutat. Óriási élmény! Itt a Pilisben túl közel vannak a városok, és a fényük bezavar. A Balaton fölött szinte egyenként meg lehet fogni a csillagokat, olyan tisztán látszanak. Ott a telek sincs bekerítve, a hegygerinc a határ, állatok jönnek-mennek. Nyulak ugrándoznak a veteményben, őzek grasszálnak a szőlősben. Egyszer tavasszal, metszési időben kimentem hajnalban a tornácra, és szarvast látt am. Nem vett észre, mert felőle fújt a szél. Életemben először láttam szabadon, ráadásul közelről.
Hatalmas állat volt, keresgélt a gyümölcsfák alatt. Szerettem volna levideózni, de tudtam, ha hozom a kamerát, elmegy. Moccanás nélkül néztem. Egy idő után csak felfedtem magam, és akkor gyönyörű mozdulattal fölszökellt a dombtetőre, megfordult, kicsit megállt. És abban a pillanatban kezdett feljönni a nap. Egy National Geographic felvétel lett volna, ahogy ott állt a kelő napban. Sebaj, gondoltam, itt van a kép bennem, és úgy emlékszem rá, hogy látt am a Csodaszarvast.
