A munkaerő, továbbá a szállítóeszközök hiánya 1918 őszére általános fa- és tüzelőanyag-ínséghez vezetett. A front összeomlása és a forradalom pedig a korábbi államberendezkedés szétesését okozta, amelynek a tulajdon tiszteletének megszűnése volt az egyik következménye. Szinte mindenütt, főként a nagyobb városok környékén a lakosság „uratlan jószágként” szálalta az erdőket, hordta a tűzrevalót, lőtte a vadat.
A Tanácsköztársaság 1919 tavaszán államosította az erdőket, de a „népi tulajdonba” vétel adminisztratív oldalát nem tudta végrehajtani. Még kevésbé ezen tulajdon megvédését. Ráadásul mindez olyan helyzetben nem sikerült, amikor a szomszédos, újonnan alakult országok hadserege nemcsak katonai, hanem gazdasági blokád alá is vonta a zsugorodó országot. Ezen gazdasági zárlat egyik legfájóbb hatása éppen a hegyvidéki faanyag Alföldre, illetve Budapestre szállításának az elmaradása volt. A kiutat egyedül a politikai, majd a gazdasági konszolidáció (megszilárdítás) jelentette.
A magyar állami erdészek hadba vonult részének egyharmada hősi halált halt. Ez óriási szám, hiszen a legveszélyesebb helyen szolgáló, legtöbb halálos veszteséget elkönyvelő tengeralattjárók személyzete is ennek „csak” mintegy kétszeresét mutathatta ki. A tényleges halott akon kívül számtalan fogságba kerültről tudtak, illetve nem tudtak, legtöbben azonban az új demarkációs vonalakon, a berendezkedő utódállamok területén rekedtek. Majd csak a fegyverszünet (az 1918. novemberit követő megállapodások) után, az említett blokád feloldását, illetve az utódállamok berendezkedését követően dönthett ek; maradnak-e vagy mennek az új, maradék Magyarország felé.
Az egyéni egzisztenciális nehézségekhez járult a selmeci főiskola székhelyének elvesztése, továbbá az erdészeket összefogó Országos Erdészeti Egyesület vagyonának – lévén az többnyire hadi kölcsönökben volt – tönkremenetele is. Az 1921. június 4-én Trianonban megkötött békeszerződés tovább növelte az elkeseredettséget, s nem véletlen, hogy az erdészek között különösen pusztított a „Trianon-szindróma”; számosan estek mély depresszióba, illetve követtek el öngyilkosságot. A békeszerződéssel megállapított új határokon kívül rekedt a korábbi erdők 84 százaléka. Ráadásul ezek az erdők voltak a legtermékenyebbek, a legkorszerűbben feltárva, a legjobban kezelve. A trianoni Magyarországon az államerdők aránya 16-ról 4 százalékra esett vissza. Ugyanakkor a fenyőállományok 24-ről 4, az erdősültség pedig 26-ról 12 százalékra. Hazánk faexportáló országból faimportáló lett . Ez a behozatal olyan jelentős tétel volt, hogy a legtöbb évben a teljes gabonakivitel bevételét lekötötte. Még egy adat: az ércbányászat mellett az erdészet szenvedte el a legnagyobb területi, illetve szakmai veszteséget.
Fenntartva ugyan, hogy a Trianonnal kialakult igazságtalanság csak ideiglenes lehet, ebben a helyzetben természetesen új erdészeti politikát kellett kidolgozni. Erre Kaán Károly, aki az említett faértékesítő hivatal vezetőjeként az erdők és a faügyek kormánybiztosa volt, kellő felkészültséggel és elkötelezett séggel vállalkozott. A korábbi erdészeti politikánk két alapelve az volt, hogy a mezőgazdaságilag hasznosítható területekről az erdőt engedjük kiirtani, hiszen a földművelés, állattenyésztés nagyobb jövedelmet, így jobb megélhetést hozhat. A másik szerint a hazai erdők fakészletét minél előbb és minél gazdaságosabban piacra kellett juttatni, mivel a századforduló éveiben a fa és fatermékek iránt évente ugyan változó, de hatalmas kereslet mutatkozott. Így a faértékesítés jelentős mértékben hozzájárulhatott az ország korszerűsítéséhez. Trianont követően viszont az erdészeti politika alappilléreit a meglévő erdők fatermő képességének növelése és az új erdők telepítése jelentette. A Kaán által 1919–21-ben kidolgozott alapelvek ma is időszerűek, és megvalósításán korunk erdészei is változatlan lelkesedéssel munkálkodnak.
