Lapszemle

Erdeink miniatűr madarai

A köztudatban még ma is az él, hogy hazánk legkisebb madara az ökörszem, pedig a nálunk is előforduló két királykafaj, a sárgafejű és a tüzesfejű tartja ezt a rekordot, kilenc centiméteres testhosszával és alig öt grammnyi testtömegével.

Túráink során a királykák leggyakrabban vékony cirregő hangjukkal vonják magukra a figyelmet. Szinte állandóan izegnek-mozognak az ágak között, így annak ellenére, hogy meglehetősen bizalmasak, megfigyelésük felettébb nehéz.

Pici test – rövid élet

Kis testükhöz képest hatalmas gombszemük és tollkoronájuk alapján könnyen megkülönböztethetjük őket más madaraktól, azt azonban, hogy sárga-vagy tüzesfejű királykát látunk, már nehezebb eldönteni. A sárgafejű királyka hímjének fejtetősávja, azaz koronája erősen narancsos árnyalatú, a tojóké sárga. A tüzesfejű hímeknél kiterjedtebb a narancsszín a fejtetőn, a tojók színezete szinte megegyezik a sárgafejűekével. A legegyszerűbb megkülönböztető jegy, hogy a tüzesfejű – a sárgafejűvel ellentétben – kifejezett világos szemsávval rendelkezik.

Ezek az apró rovarevő madarak meglehetősen rövid életűek, legtöbbjük nem éli meg a második életévet. Állományuk egy része télre elvonul, de szép számmal akadnak áttelelő példányok is, bár a kemény telet bizony nehezen viselik.

Apró fészek – sok tojás

Fennmaradásukhoz a királykáknak rendkívüli szaporodóképességre van szükségük, s hatékonyan kell kihasználniuk az időszakos táplálékbőséget. Testméretükhöz képest is elképesztően kicsi fészket raknak. A 3-3,5 centiméter átmérőjű fészket a két faj különböző módon, és anyagokból építi. A sárgafejűnél a hím mutatja meg a tojónak az ideális fészkelőhelyet, lucfenyők lelógó ágait, ahol a fölötte lévő gallyak elvezetik a lehulló esőcseppeket. Ha a tojó elfogadta a felajánlott helyek valamelyikét, a hím hordja a fészekanyagot, majd 2-3 hét alatt a tojó elkészíti a mesterművet mohából, pókhálószövedékből és zuzmóból, a csésze belsejébe pedig általában sok tollat, némi szőrt is rak. A tüzesfejű hímje viszont csak szemmel tartja a terepet, a fészeképítést teljesen tojójára bízza, amely a sárgafejűnél jóval több anyagot épít be a fészek belsejébe.

A fészekaljuk mindkét fajnál általában 8-10 tojásból áll, hosszuk mintegy egy centis, tömegük 0,7 gramm. Az apró fészekbe nem fér el ennyi tojás egy rétegben, a természet azonban megoldotta ezt a gondot, a királykák lába más madarakéhoz képest feltűnően sűrű vérérhálózatú, így a madár nem csak a kotlófolt területén melengeti tojásait, az alsóbb rétegekben lévő tojásokig nyújtva lábait, ott is megfelelő hőmérsékletet tart. A tojó egyedül kotlik, a fiókák felnevelésében azonban mindkét fél részt vesz. Még így is gyakorta maradnak takaratlanul, ilyenkor egy kupacba húzódva csökkentik a hőveszteséget, s a jóllakottak igyekeznek a felső szintre szorítani a legközelebbi etetésnél soron következő testvéreiket. Kezdetben a szülők elnyelik utódaik ürülékét, később a fészektől néhány méterre lévő ágakra hordják. A fiókák csak mintegy 3 hetes korukban repülnek ki, s szüleik még körülbelül 2 hétig, teljes önállósodásukig etetik őket. Évenként általában két fészekaljat nevelnek.

A sárgafejű királykát nálunk költő fajként az Alpokalján és az Északi-középhegység fenyveseiben, míg a tüzesfejűt az Őrségben, a Kőszegi- és a Soproni-hegységben, valamint az Északi-Bakonyban figyelhetjük meg. De szeptembertől áprilisig, és leginkább a vonulási időszakban (szeptember–októberben, illetve március– áprilisban) lényegében az országban bárhol láthatjuk ezeket az apró poszátákat.

 

 

 

A pöttöm „barlanglakó”

A mintegy 9,5-10 centiméteres ökörszem magyar elnevezése igen találó, utal kicsiny termetére, mely a szarvasmarha szemének méretével vethető össze. De fantáziadús a tudományos neve (Troglodites troglodites) is, mely barlanglakót jelent. Parányi tollasunk ugyanis zárt fészket, valóságos kis barlangot épít, és különböző ízeltlábúakat keresve egérszerű ügyességgel kutatja a fák, bokrok tövét, a sziklarepedéseket.

A hímek már februárban elkezdenek énekelni, revírt foglalnak, s több fészekkezdeményt is készítenek, így várják a területükre érkező tojókat. A durva munkát mindig a hím végzi, a tojó pedig az általa kiválasztott fészeknek a belsejét építi meg: alaposan kibéleli mohával, száraz levelekkel, illetve száraz fűszálakkal, majd szőrrel, tollal és növényi pihével szigeteli. Olykor hihetetlen mennyiségű apró építőanyagot használ fel, leírtak olyan esetet, amikor a tojó közel félezer tyúktollat hordott a fészekbe.

Az általában öt-hét, 16×14 milliméteres tojáson egyedül a tojó kotlik, a hím ritkán törődik párjával, de a közelben marad, s énekével hívja területére a többi tojót. Újabb párt találni azonban kevés esélye van, mivel általában kevesebb a tojó, mint a hím. Legtöbbjük pedig besegít a nagyobb fiókák etetésébe. Mivel a kotlás és a nevelés oroszlánrésze a tojóé, a kikelt fiókáknak mindössze 80 százaléka cseperedik föl. Évenként általában két fészekaljat nevel. A többi apró madárhoz hasonlóan az ökörszem is rövid életű. A hazánkban gyűrűzött legöregebb példány 3 éves volt, és Európa más országaiból sem ismeretesek 6 évesnél idősebb példányok.

 

 

„Amerikából jöttünk”

A különböző ökörszemfajok jellemzően Észak- és Dél-Amerikában honosak, egyedül a nálunk is előforduló faj él más kontinenseken is. Észak-Amerikából természetes úton jutott el Alaszkán át Ázsia keleti részére, majd onnan – hosszú évezredeken keresztül – fokozatosan népesítette be Eurázsia és Észak-Afrika számára megfelelő élőhelyeit. A Kárpát-medencében állandó, de a hegyvidékeken élő példányok télvíz idején nádasokba és az emberi településekre húzódnak, ahol könynyebben találhatnak áttelelő ízeltlábúakat. A faj egyedszáma felszaporodik a Skandináviában, illetve a Baltikumban költő madarak átvonulása idején. Az ökörszem hazai állománya az utóbbi években növekszik, köszönhetően a költőterületein tapasztalható természetközeli erdőgazdálkodásnak.

Fotók: Bécsy László és Puskás József