„Sok vagyok, jövök, mint a cunami” – mosolyog Brigi, tudván, ezt valaki vagy szereti vagy sem. S közben énekel, szaval, prózát mond. Bár ifjú lánykora telis tele kalandokkal, mégis az erdőnél, a természetnél maradt. Az alföldi Nyársapátról, egyszerű falusi parasztcsaládból származik, szülei engedték, menjen a feje után, maga fedezze fel a világot. Erdőt, rétet járt, s nemcsak felmászhatott a fára, hanem le is eshetett róla; ez hozzátartozott a mindennapjaihoz. Szülei nem bánták, ha egy tocsogós rét közepén órákra eltűnt, s visszament egy tollal a hajában, maszatosan, sárosan. Csak akkor derült ki, hogy valamit rejteget a zsebében, amikor kimosták a ruháját, s az befogta a többit. Mezítláb járt (és tavasztól őszig most is így vezeti a foglalkozásokat), ahogyan mondja: „Iker vagyok, hatalmas szabadságvággyal – horoszkópot nézni csajos dolog –, kétszeresen levegős a jegyem”. Talán nem véletlen, hogy a parajdi sóbányában rosszul lett, mert elfogyott körülötte a levegő.
Szabadságra vágyott
A szegedi főiskolára, rajztanár-tanító szakra vitte az alkotói vágy, és egy nehezen viselt panellakásban lakott. Két év után vonatra ült és hazaszökött, és inkább a tanya mögötti réten rajzolt egy bálán ülve. Mindezt ősszel, az apróvadhajtások idején, nem véletlen, hogy harminc vadásszal találta szembe magát. Hívták magukkal, s bár meglepődött és zavarba jött, velük ment. A vadászházban előbújt belőle a nő; mosogatott, sepregetett, hamar gondnokká avanzsált. A marcona vadászok befogadták, így lett a ceglédi Széchenyi Vadásztársaság alkalmazottja. Kiköltözött a régi hármas osztatú vadászházba, és megteremtette saját mikrovilágát.
„A vadászatból nem a puska érdekelt, hanem a vad ismerete, hogy merre jár, mit csinál” – magyarázta. De ha gondozza, akkor le is vadászhatja az ember. A „vadászidény” közben a ceglédi színésziskolába felvételizett. Akkor is éppen mezei nyulakat nyúzott olasz vadászvendégeknek, amikor megkapta a jó hírt. Szüleit még inkább meglepte az értesítés, mert abban a hiszemben voltak, hogy Szegedre jár. Mindig tudták, hogy színésznő akar lenni, de azt szerették volna, hogy „emberi” szakmája legyen.
Színészként gyakorló idejét Szolnokon töltötte, miközben kijárt hajtónak, majd vadászni. Megesett, hogy este fellépése volt, de délelőtt még hollandokkal űzték a nyulakat. „A kezem merő nyúlvér volt, s a színpadon a körmöm alja feketéllett” – emlékezett vissza a ma már erdész-vadgazda technikus akkori kettős életére.
Élményeket ad
Amikor kőszínházhoz hívták viszakozott, főként a bezártság riasztotta: a színház és a szemben lévő színészlak között zajlik az élet, kettőkor rohanás próbálni, hétkor előadás, s ezzel vége is a napnak. „Lehet, hogy a férjed, a gyerekeid az ország másik végén, s mert itt kaptál állást, alig látod a családod”. Már a szerződéssel a zsebében döntött ezért mégis inkább a tanyaszínház mellett. Majd egy hónap múlva a nyársapáti erdei iskolába hívták dolgozni, amelyet javaslatára uniós forrásból álmodtak meg. „Mindjárt jövök, csak megnézem, máshol hogyan csinálják”, és elindult tapasztalatokat szerezni. Ennek immár öt éve, azóta a Vackor Vár Erdészeti Erdei Iskola beosztott erdésze – egyetlen nőként az erdész-vadász férfiak között.
Számára a legfontosabb folyamatosan „adni”. Nem csak az erdőt, a vadat, a természetet hozza közelebb, magot szeretne ültetni, gondolatot ébreszteni, élményeket nyújtani, amit soha nem felejtenek el a gyerekek. A nap minden szakában akad tanulnivaló, és a lelkes tanítónak hála a gyerekek még a leghétköznapibb dolgokra is rá tudnak csodálkozni.
A csoportok mindig sokszínűek, de sérült gyerekekkel dolgozni megrázó élmény. „Csak úgy tud íjászkodni, ha kiemelem a tolószékből és a hátamra veszem” – meséli elérzékenyülve, és legalább ilyen megható, amikor az értelmi sérült diák csak fogja, csak simogatja a lovat, és az állat is érzi, hogy ez mennyire fontos. „Fogadjuk el egymást, ne legyünk előítéletesek. Én is igyekszem így élni” – s hogy példát mutasson, elhatározta, hogy egy egész napon át nem mond és nem is gondol senkiről semmit.
Választott
Brigi ajtókat nyitogat az emberek előtt az univerzumra. Ahogyan mondja, „semmilyen világban” élnek az emberek. A mobil, a számítógép is a mindennapok része, csak nem mindegy, milyen mértékben. „Megszoktam, hogy hozzám jön a világ” – fűzte tovább, hogy amikor kint élt a vadászházban Cegléden, a semmi közepén, francia kutyaversenyt szerveztek. Ott alapították meg az első magyar vadászíjász egyesületet. Ez történik a Vackor Várban is. Győrtől Záhonyig, Budapesttől Szegedig mindenki odajön hozzájuk. Ott mutathatja meg, hogy van választás, lehet más az élet.
Amikor kijön a gyerek, már látni rajta micsoda szerzet, kullancsriasztóval fújja magát, zacskóval fogja meg a kilincset, avagy már a buszról is mezítláb lép le. A hangoskodás is sokat elárul a csoportról. A fővárosi gyerekek zajszintje legalább 20 százalékkal magasabb, nem csak a környezetet, de saját magukat sem hallják, egymást akarják túlkiabálni.
Bimbó Brigitta magasabb fordulatszámon él, de vajon honnan veszi ezt az energiát? A szavak mellett mozdulataiban, a gesztusokban is ott van a mérhetetlen világ. Mindez mélyről fakad. Hiába színésznő, akkor is vallja, hogy a színpad a színészeté, ahol a saját élményekből kell táplálkozni. Kétszáz százalékkal végzi a dolgát, ám ha valami nem érdekli, akkor bele sem fog.
„Sok mindenről tudok felszínesen beszélgetni, belekapok a témákba, mert érdekel a beszélgetőpartnerem” – ilyen embertípus. Feltöltődni otthon, családi körben szokott. Meg mosogatás közben, vagy a vadlesen. És a szeretetből, ami felé irányul. „A szeretet hiánya lelomboz” – mutat rá gyenge pontjára.
„Tanyaszínház, bálán ülve játszani” – hirdeti a terveit, s közben nevet. Rengeteg lehetőséget lát a turizmusban, a vendéglátásban, a gyerekekkel való foglalatosságban, a rendezvényszervezésben. Solymász-, vadászkutya-bemutatókat szervezne, lovasíjászokat hozna… ezek az álmai. A túlzott adminisztráció jobban lefárasztja, mint az egész napos gyermek- foglalkoztatás, de „adott szavát” soha, semmilyen körülmények között nem szegné meg.
